G A G N E S.O R G
G u b i c s k ó  Á g n e s  h o m e p a g e
 TEXT 
 FOTO 
A PAPÍRRÁ PRÉSELT NŐ ÉS A TÖBBI RÉTEG

Elfriede Jelinek Kéj c. regényéről


írta: Gubicskó Ágnes 
In: Irodalmi Jelen, 2005. november


„A gyár csókolja a földet […]. Papír mindig is kell. Nézzék Önök: térkép nélkül nincs mérték, csak a szakadékba lépünk. Zavartan markolász a nő üres pongyolazsebet. Férje igenis mindegyre foglalkozik a foglalkozásnélküliekkel, ez foglalkoztatja, higgyék el nekem, kéjjel-napalm.” (61). Elfriede Jelinek Kéj c. regényének (1989) az a része, amely az ismétlései által összetartja a művet és uralja, a papírgyár-igazgató és feleségének közös üléseit követi figyelemmel. A direktor úr nemcsak a gyárában, hanem otthonában is papír-előállítással foglalkozik: a szövegben a papír a nő metaforájaként (is) működik, így az azon dolgozó férfi az olvasó számára automatikusan a gép képét hívja elő, amely mechanikusan csókolja és dobálja a papírt. A szöveg azon túlmenően, hogy ezt a motorikus mozgást leírja, hogy a férfi aktív és produktív tevékenységét hasonlatokon keresztül szemlélteti, maga is annak agilis megjelenítője lesz. Lényegében egy metaforasorozat alkotja a regényt, ismétlések, többféle megközelítéssel. A történet legalább annyira vérszegény, mint a megjelenített falusi kép. Jelinek megismétli az ismétlést, a férfi (Hermann: Herr-Mann; ’úr-férfi’) gépies működését: papírrá dolgozza azt. Így a regény minél nagyobb unalmat vált ki, annál jobban közelít az irónia egy fogalmához, amennyiben utánozza a monotonitás unalmát. Hogy felismerhető legyen és idegesítő, vagy maró, enyhén felfokozza azt, túlpörgeti, hogy feltűnjön, s ne tűnjön többé természetesnek. Kihasználja a papírt. Töltögeti a lapokat, mindkét oldalt telekörmöli, sötét nyomokat hagy rajtuk. A metaforaözön témáját tekintve többnyire a már említett gyári munka, valamint a síelés (Michael, a szerető Sportja például), a vadászat, halászat, a mezőgazdaság, állattartás, az állatvilág és az ürítés szótárai köré csoportosítható. Így lesz a nőből jeges siklópálya, trágyázott virágágy, vécévénuszkagyló vagy pályaudvari klotyó.

Annak ellenére, hogy a nő a férfival való viszonyában általában valami élettelen v. legalábbis passzív dologként jelenik meg, a 15. részben, a regény végén műanyag zacskót húz fia fejére, s elégedetten engedi bele a patakba. Így bár a fiú szintén  áldozatként tűnik föl, az áldozat anya áldozataként, a narrátori hang nem fordul mély gyászba, inkább még egyszer felemlíti a gyermek isteni voltát, „az volt ő, kis hadd el haddi isten”, aki tudta, hogy társaival szemben hol a helye a ranglétrán, konkrétan fölül. A regényből lassan tehát egy hierarchia rajzolódik ki, ahol úgy tűnik, mindenki egyszerre felettes és alattvaló. A férfi is pusztán egy (széles) réteg: „Az igazgató olyan nagy, hogy egy nap még csak körbejárni is képtelenség. Ez az ember minden irányban nyitott, ám elsősorban fölfelé, ahonnan eső jön s napfény. Felette senki-semmi, csak az anyakonszern, amellyel szemben meg úgy sincs védelem senkinek.” (49).

Mindamellett, hogy a regényben nincs pozitív hős, s így a gonosz szerepköre sem azonosítható be egyértelműen, tehát – mint ahogyan arra az előzőekben utalni próbáltam – félrevezető lenne egy olyan értelmezésbe zárni a szöveget, mely szerint az csupán az ártatlan nő férfi általi elnyomásáról szól, annak egy központi síkjában (rétegében) mégis a feleség valamilyen lyukra vagy megtölthető felületre való redukálása áll, annak kagylóként, papírként stb. való kezelése, jelezvén, hogy a különböző rétegek eltérő nyomásnak vannak kitéve. Így, amikor Jelinek női pornóként határozza meg művét, az alatt nem a (férfi) pornó ellentéte értődik, nem is annak szimpla női utánzata, hanem jeleneteinek az unalomig történő ismétlése, s azáltal annak leleplezni akarása. Továbbá a szöveg nem engedi, hogy a nőt, Gertit, egy kalap alá vegyük egy másikkal, Erikával (ld. Jelinek a Zongoratanárnő c. regényének főszereplőjét?): „Erotika – e szó alakja egy bizonyos Erika, nem egy Gerti.”

Az Ab Ovo Kiadó ismét egy igényesen megszerkesztett Jelinek-könyvvel lépett a könyvpiacra (ld. még a Kis csukák c. regényt (1998) Tandori Dezső és A zongoratanárnő-t (1997) Lőrinczy Attila fordításában). Gondolok többek között a borítóra, melyet Pető Hunor tervezett: virágos környezetben egy tányér darált hús, amelynek a közepe sötétebb. Nem hivalkodó, nem egyértelmű, egyszerűen találó (a német kiadás borítója kék színű, egy barna négyzettel, kép nélkül). A szövegben pedig mindössze két helyesírási hiba (betűkihagyás) tűnt föl.

A fordítást ezúttal is Tandori Dezső készítette, s lapozgatva a német eredetiben: láthatóan kompromisszumokkal. Egyrészt mert Jelinek szövege hemzseg a szójátékoktól. Már a cím sem egyértelmű, a „Lust” a ’kéj’-en kívül jelent még ’vágy’-at és ’kedv’-et is stb. Tehát a cím átültetése sem zökkenőmentes már (mint ahogyan a Zongoratanárnő cím sem tartalmazza a ’játék’ szót, melyet a német Die Klavierspielerin igen, s amely bizonyos megközelítések számára jelentéssel bírhat). Továbbá a szöveg sokat emlegetett ritmusának és rímeinek megtartása vagy az azok érzékeltetésére való törekvés szintén enyhe átszabást kíván. Jelinek azonban, úgy tűnik, meglehetősen könnyeden kezeli ezt a problémát, s fordítóinak igen tág teret hagy. Egy interjúban így nyilatkozott: „Nem tudom, hogy a nyelvem lefordítható-e egyáltalán – ez szövegeimnek egy közös problémája. Die Kinder der Toten (A holtak gyermekei) c. könyvemet [melyet Jelinek a legjobb írásának tart – G. Á.] még nem tudták hollandra áttenni, holott első látásra az egy a némethez igen hasonló nyelv. Sajátos módszerrel írok, permutációkat, alliterációkat, hangátvetéseket, metatéziseket és felcseréléseket alkalmazok, és a nyelv maga kezd el beszélni. A nyelv a szövegeim főszerzője. […] A szövegeim legjobb fordításai azoktól az íróktól származnak, akik azokhoz valami egyénit hozzátesznek, sőt valami újat alkotnak.” (Jolita Venckute interjúja; az idézetet fordította G. Á.)

 Jelinek regénye talán nem azért született, hogy élvezni lehessen. Nem kellemes, nem kikapcsolódás, sokszor követhetetlennek tűnik. Ennek oka többek között, hogy szívesen váltogatja a narrátor személyét és számát (E/3-ból egyes elsőbe majd többes elsőbe ugrik és vissza), vagy mert szünet nélkül ironikus, pontosabban eldönthetetlen, hogy a szerzői intenció szögéből mikor az, s ezért semmi sem bizonyos és egyértelmű. Ha kiemelik nyelvének dallamosságát, ami valóban szép, akkor ő kottatartóról olvassa föl köszönőbeszédét (ld. Nobel-díj, 2004). Egy cikkben úgy nyilatkozik, hogy ahelyett, hogy kommunista, fogalmazzunk inkább úgy, ő egy idealisztikus kereszténység előtti vulgáris marxizmust gyakorol. Úgy nevet, hogy a másiknak torkán reked a nevetés, ennyit tud tenni, mondja ezt abban a hitben, hogy „a nő nyelve, oly ruha, amelyik mindent betakar” (19).  

Elfriede Jelinek: Kéj. Fordította Tandori Dezső. Ab Ovo, Budapest, 2005. 222 oldal. 2450 Ft 



Gubicskó Ágnes
gubicsko@gmail.com