Peter Handke
 

 

 


Gubicskó Ágnes
gubicsko@gmail.com
gagnes.org

[In: Alföld, 2007. november]

Gubicskó Ágnes

Nemesítés

Az ismétlés következményei az (irodalomtudományos) munkára

(Peter Handke)

 

„amit itt leírtam, részleteiben egyáltalán nem lép fel az eredetiség igényével. Ezért is nem adok meg forrásokat; hiszen számomra közömbös, hogy amit én gondoltam, gondolta-e már más is előttem”

Ludwig Wittgenstein: Logikai-filozófiai értekezés

 

„Van abban valami tagadhatatlanul unalmas, ha az ember valamiféle külső cél kedvéért megpróbál összerendezni olyan gondolatokat, melyeket az okosabb emberek már rég ismernek. De bizonyos körülmények között nincs semmi, amit eléggé ismertnek lehet tartani ahhoz, hogy ne kelljen nyilvánosan még sokszor elmondani.”

Robert Musil

 

Mit tanulhatna az irodalomtudós egy kertésztől?

A másodlagos irodalom olvasása, vagy annak legalábbis a szakdolgozatok, disszertációk, tanulmányok lábjegyzeteiben és bibliográfiájában való megadása kötelező. Az arra a módszerre irányuló kritika, amely nem ad, vagy nem a bizonyos elvárásoknak megfelelő számban ad meg forrásanyagokat (mint az idézett Értekezés), egy olyan értelmezési stratégiát mutathat, mely szerint a vizsgált tárgy meghatározott struktúrákkal rendelkezik, melyeket föl lehet tárni, és amelyekhez a másodlagos irodalom segítségével közelebb lehet kerülni, illetve amennyiben a másodlagos irodalom már valamire rátalált, akkor arról fölösleges írni. Ez a fölfogás – értelmezésemben – ellentmondani látszik Peter Handke Az ismétlés[1] című elbeszélésének: a dolgozat egy kertészeti eljárás leírását fogja elemezni, de nem annak bizonyításául, hogy a szekunder irodalom ismerete fölösleges, vagy hogy a tudósnak nem kell újat mondania, tehát hogy az irodalomtudomány határok nélkül működhet. Ha Wittgensteinnek nem is volt szándéka Értekezésében az egyes részek tekintetében az eredetiség (Neuheit) igényével föllépni, s ezért nem adott meg forrásokat, nem mondható, hogy nem alkotott újat, igaz, a másodlagos irodalom feltüntetésének elhagyása nem jelentheti azt, hogy nem használt föl külső anyagokat. Mi a különbség a két említett álláspont között?

 

Gerhard Pfister 2000-ben arról a számára meglepő jelenségről ír, hogy egy 1972-es és egy 1989-es Handke-szöveg recepciója az irodalomkritika normáit tekintve nem mutat jelentős különbséget, irodalom-felfogásuk abban az értelemben keveset változott, hogy azok túlnyomó többségükben a hagyományos realizmust képviselik.[2] Rolf Günter Renner úgy fogalmaz, hogy a haladó úgy, mint a konzervatív Handke-kritikusok egy félreértés áldozatai.[3] Egy ilyen félreértés példájaként említhetnénk Helmut Schmiedt megállapítását, mely szerint Az ismétlés szerzője analitikusból prófétává, tehát destruktőrből konstruktőrré alakult át[4], mert az ismétlés folyamatában, ahogyan arról beszélni fogok, mindkét típus dolgozik. Az ismétlés című elbeszélés recepciója azonban nem csak az ilyen félreértések miatt befejezetlen. Ha két dolgozat állításai vagy következtetései megfeleltethetők egymásnak, így értelmezésünk hasonló például Jürgen Egypten elképzeléséhez, mely szerint az ismétlésnek számos formája van[5], tehát nem lehet róla komplett dolgozatot írni, ez nem jelenti azt, hogy a gondolatmenetünk nem különbözik. Sőt, éppen ez a sok alakban megjelenő ismétlés, amelyet egyetértésben hangsúlyozunk, mutatja a különbségeket. Az ismétlés fogalmáról való beszéd paradox módon a felfoghatatlanság, a megértés problémájának kérdése, a többértelműségre tehát, a heterogenitásra utalna. Handke ismétlése bizonyos értelemben azt jelenti, hogy az irodalomtudományban két teljesen azonos értelmezés nem jöhet létre, és ezért a másodlagos irodalomra való hivatkozás nem feltétele egy dolgozat újszerűségének, így kiszélesíti az akadémiai irodalomtudományos munka területét.

 

Az ismétlés fogalma egy olyan műveletet ígér, mely által valami hiánytalanul visszanyerhető. Az ebben való hitet mutatja például (látszólag) egy álmoskönyv a diagnózisaival, vagy azok az irodalomtudósok, akikről Renner és Pfister beszélnek, akik olyan képességekkel rendelkeznek, melyekkel bizonyos irodalmi jelenségeket problémátlanul kategorizálni tudnak. Handke ismétlése expilicit módon ellenzi ezt a felfogást, amikor egy hangsúlyos helyen, az elbeszélés végén a sokat idézett felszólító mondat (felkiáltó jel nélkül) áll: „Elbeszélés, ismételj, tehát újíts meg”[6]. Mennyiben lehet (például) egy struktúraanalízis egy ilyen jellegű szöveg megragadásában eredményes? Az ismétlés, tehát az értelmezés melyik meghatározása kevésbé adekvát? Melyik tetszik gyümölcsözőbbnek? A dolgozat egy az ismétlést nem explicit módon ábrázoló szöveghelyet emel ki: egy kertészeti eljárás leírását idézem:

 

A füzet elején beszámolt róla, hogy a későbbi kert terepén eredetileg mindössze egyetlen gyümölcsfa állt, teljesen elvadulva (az ő szava ez volt: „erdősülten”, amin azt értette, hogy az ágak amolyan erdei bozótossá terebélyesedtek), gyümölcstelenül: ebbe ő, méghozzá a gallyakkal legkevésbé befont kéreghelyen, vas tüskét vert, mire a meggyűlt, nedvező sebből egyik törpesarj, egyik gyümölcsöt ígérő szem jött aztán a másik után. A tüske meg inkább fúró volt – ez is az ő „találmánya”, az volt ugyanis a cél, hogy ne luktömő liszt keletkezzék, hanem könnyen kifújható forgács (mellékelve ennek a „Kobal-fúrónak” a rajza).[7]

 

Miként van ez összefüggésben az ismétlés kérdésével, s főleg miképpen az irodalomtudományos munkával? A elbeszélő Filip Kobal bátyjának kertjében állt egy gyümölcsfa, jobban mondva füzetében írt egy gyümölcsfáról, egy termés nélküli vad növényről. A vas tüske beverésével, vagyis a fúró által hajtások („Trieb” – többjelentésű szó: ’hajtás’, ’hajlam’, ’ösztön’) bújnak elő, gyümölcsöt ígérő szemek az élettelen fából. A fúró azonban nem csak a kertész eszköze, az asztalosé vagy ácsé, hanem a kutatóé is, akiről az elbeszélésben a következőket olvashatjuk: „olyan kutatónak a szemére gondoltam, aki semmit sem akar felfedezni, ellenkezőleg, ismert dolgokat kíván ismeretlenné tenni; az ismeretlenség tartományát bejárni és tágítani ekképp”[8]. Ezen idézet alapján a fa megfúrásának nem az a célja, hogy a fában gyümölcsöket fedezzen föl, hiszen a fa belsejében nincsenek gyümölcsök, csupán a lehetőségei azoknak, s e lehetőségekből a fúró, vagy egy beavatkozás nélkül nem jönnének létre. A báty kertje így azonban megtelt különböző nagy terméshozamú gyümölcsfákkal, amelyekről Filip így ír: „bátyám fái ültetvényszerűen alacsonyak voltak, és mindegyiken […] más és más ízű gyümölcs termett; sőt olyan fák is akadtak, melyeken egyik ágszintről a másikra változott a fajta, a mustkörtefák között például az, amelyiknek ott volt az a csupán a család által ilyképp ismert ága, melyen a gyümölcsök megtévesztően ugyanolyanok voltak, csak épp ezektől, ha az ember beléjük harapott, nem – így a közszáj mondás – »a segge lika szorult össze«, inkább a szeme tágult kerekre”[9]. A fajtáknak ebből a sokféleségéből az (is) következik, hogy a különböző kertészeti eljárások különböző időkben és különböző helyeken különböző eredményeket hoznak. Filip Kobal utal arra, hogy az első gyümölcsfa leírásába belejátszanak mögöttes értelmek: Milyen tevékenységről lenne szó, ha ezt a (furmányos) kertészeti technikát az irodalomtudós kutatómunkájára vetítenénk?

            Ha a kutató fúróját az olvasásnak feleltetjük meg, akkor a vad fa az érintetlen szöveget szimbolizálja. Ezt a vad, érintetlen szöveget még nem formálták át egy értelmezés elképzelései és keretlehetőségei szerint, a jelentés csak az olvasás által jön létre mint munkánk gyümölcse. Ez azonban nem jelent teljes szubjektivitást, a szöveg előfeltétele az értelmezésnek. A munka gyümölcse tehát a szubjektivitás és az objektivitás határán áll, abject (Julia Kristeva terminusának értelmében[10]), amely minimum kétszínű. A gyümölcsöknek ez a heterogenitása egyfelől azt jelenti, hogy azok nem olyan önmagukban álló, kerek dolgok, amelyek mentesek minden hatástól, hanem függenek. A különböző helyek és idő(járáso)k  másképp formálják azokat, többnek nem csupán egy, hanem több különböző színű és nagyságú magja van, ezért sohasem lehetséges azok minden szempontú figyelembe vétele, csupán erre a figyelmetlenségre való reflexió, s ilyen értelemben lesz Handke kutatójának tevékenysége az ismeretlenség kitágításán való munka. Handke kutatója tudja, hogy mindig marad egy ismeretlen terület, ezt próbálja reprezentálni, hacsak éppen nem explicite beszél arról. Ez a tudás, ez a látás egy törés által keletkezik, ha az idézetbeli szemeket, amelyek a fúró által jönnek létre, ennek a látásnak, ennek a tudásnak feleltetjük meg. E párhuzam megerősítéseképpen Ingeborg Bachmann Malina című regényéből kiemelek egy ehhez meglehetősen hasonló szöveghelyet: „Mi az, hogy város és utca? Kérdezte az idegen megütközve. A hercegnő meglepődött, azt mondta: Azt majd hamarosan meglátjuk, csak a szavakat tudom rájuk, de majd meglátjuk, ha a töviseidet a szívembe ülteted”[11]. A regénybe beékelt rövid legenda hercegnője, aki a vad magyar pusztában lovagol, egy olyan tudást nyer egy idegen tüskéje által, ami – elemezve a szöveget, amire itt most nem térünk ki – szintén valamiféle heterogenitást reprezentál. És másrészt, ha az egyes gyümölcsök heterogenitást mutatnak, akkor azok egymástól is különböznek. Az értelmezések mint a tudományos munka gyümölcsei ezek alapján szükségszerűen különböznek egymástól. Handke kutatója nem hisz abban, hogy egy természetvédelmi park létrehozása mint vad élőlények bekerítése azt jelenti, hogy a természetet annak eredeti állapotában megőrizzük.

            Hasonló ismétlés történik, amikor Filip Kobal az „orgia” szót nem a hagyományos értelemben használja, hanem a sajátjában, ő e szó alatt nem elragadtatást és egyesülést, nem értelem nélküli meztelen természetességet, hanem „gyümölcshozó földet”, az egymást felismerés gyümölcshozó földjét érti:

 

Miféle orgiát? A választ erre, amilyen álomhitű már mindig eleve voltam, egy álom elmesélésével adom. Egy üvegfülkében, mely vonaljáró busz és kötélpályakocsi egyben, mindegyre ugyanazok az utasok találkoznak, egymással egy szót se váltva, a Karszt világbirodalmában meg- s megteendő utazásra. A hágót egy derengő fényű, magasba felszökő, a legkékebb mennybolttal megívezett indiánszikla képezte, bárki gyerek megmászhatta, ott volt az utolsó megálló is. Együtt voltunk valamennyien. Ám a továbbutazás során egyszer sem mutatkozott semmi sem a tájból; csak a szállítóeszköz, az volt, oly csendes haladásban, mintha állna, az úti társaság meg: mindenki távolságra a másikától, magában, senki, de senki se párban. Bár ismertem emezt-amazt, az utcáról, pénztárablak hivatalnokaként, mint a „cipészemet”, mint bolti eladólányt, s úgy máskülönben köszönő viszonyban voltunk egymással, most, mióta beszálltunk, egyikünk sem nyilvánította a felismerés semmi jelét. Pillantásokat se váltottunk, moccanatlanul ültünk ott, várakozásban egyesítve, szemtől szembe. Minél gyakrabban ismétlődtek nekiindulásaink, mindig valami nagyon élénk állomásról, amely ki-ki számára nyilvánvalóan könnyen volt elérhető, annál ünnepibbnek tűnt fel a kabinban a fény. Elragadtatás állt előttünk, az utazás végén, az ország szívében, amilyen nem lehet osztályrésze erőhatalmú embereknek: hogy közösen befogad minket a semmi. Ez persze sosem történt meg, még csak a közelébe se jutottunk. Viszont az egyik társamtól, az utolsó álomúton, beszálláskor kaptam egy mosolyt, amellyel feltárta előttem kilétét, egyben engem is felismert vele. Az egymást felismerés orgiája: elragadtatás és egyesülés helyett megrázkódtatás és egység, és az „orgia” szóhoz az igét fordítsd így, hogy „téveszthetetlenül kívánni”, és az Orgas vidék nevét „Démétér földjé”-nek, vagy „liget” legyen, „gyümölcshozó föld”.[12]

 

Az „orgia” szó mint gyümölcshozó föld az idézetben (legalább) két síkon utal heterogenitásra: egyrészt egy heterogén viszonyrendszert jelöl („az úti társaság meg: mindenki távolságra a másikától, magában, senki, de senki se párban”), mint a báty kertjében a gyümölcsök, másrészt átértelmezése által maga a szó is többértelmű lesz. Az értelmezés (mint fúró) által a szó megnyílik, abból azonban nem az eredeti jelentés tárul fel, hanem egy új, és ez az új jelentés paradox módon valamiféle heterogenitásra utal[13]. Így az idézetet megnyitó kérdés „Miféle orgiát?” – bachmanni szóhasználattal élve – inkább lesz csupán egy látszatkérdés (Scheinfrage), amennyiben saját egzisztenciájára kérdez rá[14]. Hasonló tehát a heideggeri „Mi a metafizika?” kérdéshez, amely Heidegger szerint lényegi értelemben kétértelmű[15], vagy Archie Bunker „Mi a különbség?” kérdéséhez Paul de Man értelmezésében[16]. A felvirágoztatott gyümölcshozó föld e sokféleségéből (mint a többértelműség egy allegóriájából) következik, hogy a szövegek és azok értelmezései nem képezhetnek komplett dolgozatokat, inkább olyan folyamatokat, amelyek újból és újból szükségszerűen megszakadnak.

            Ingeborg Bachmann a következőképp fogalmazza meg az irodalom és bizonyos tudományok közötti különbséget: „Az irodalom azonban nem lezárt dolog (ez érvényes a régi és az új irodalomra is), nyitottabb, mint bármely más terület - mint a tudományok, amelyekben minden új ismeret lekörözi a régit -, nem lezárt, mert egész múltja a jelen felé tör. Minden időkből eredő erővel nyomul felénk, korunk küszöbe felé, amelyen állunk, és meggyőző régi és meggyőző új ismereteivel kecsegtető közeledése érthetővé teszi, hogy egyetlen irodalmi mű sem kívánt időponthoz kötődni vagy ártalmatlanná válni, hanem: minden mű tartalmazza azokat a feltételeket, amelyek lehetetlenné teszik a végleges megegyezést és besorolást.

            Ezeket a feltételeket, melyek magukban a művekben rejlenek, szeretném „utópikus” feltételeknek nevezni.

Ha nem léteznének – a művekben – ezek az utópikus feltételek, úgy – minden igyekezetünk ellenére – temető volna az irodalom”[17]. Bachmann itt (részben) arról beszél, hogy az irodalom nem hagyja magát kategorizálni („e »típusok« fajaira és alfajaira való vadászat során a zsákmány soha nem fog elfogyni”[18] – ahogy Heidegger fogalmaz), és hogyha kategorizálható lenne, akkor temető volna. Ez azt jelenté, hogy a tüskék Handkénál mint az ismétlés eszközei, amelyek a megújulás lehetőségét biztosítják, kevésbé agresszívak, mint a tudomány eszközei? „Szükségszerűen alkalmazzuk ezt a terrort[19] – írja Bachmann. Az igazság egy sereg, „metaforák, metonímiák, antropomorfizmusok át- meg átrendeződő serege”[20], mondja Nietzsche, de ez az igazság mint sereg Paul de Man értelmezésében nem parancsnokként szolgál. Szerinte „az igazság a tévedés negatív tudása. Ami ellen az igazság harcol, az nem a tévedés, hanem a butaság, annak hite, hogy igazunk van, amikor pedig tévedünk”[21]. Bachmann szintén két formáját különbözteti meg a hatalomnak, amikor bizonyos avantgárd irányzatokat elválaszt a nacionálszocializmustól: „minden író, festő befeketített, törvényen kívül helyezett volt, halálos fenyegetettségben a német diktatúrában, és mégis marad egy maradék, felvilágosítatlanul, egy gyanú, hogy az áldozatok, nem is sejtve, mit tettek, nyelvüket extrém helyzetben az erőszak nyelvéhez közelítették. A szürrealizmusnak természetesen volt szelleme [Geist], anti-polgárisága, komolyan sokkolni akart, semmi köze nem volt a tényleges gyilkolási praxishoz, amit később egészen más oldalról vezettek be[22]. És amit Julia Kristeva a „Költészet, ami nem gyilkosság” cím alatt ír, az a handkei kertjelenet közvetlen értelmezése (vagy fordítva): „Amíg az áldozati szertartás kijelöl egy produktív határt – produktív, mert a szimbolikus és szociális renden belül örömélményt hoz létre, addig a művészet tökéletesíti az örömélmény eszközét – egyetlen eszközét - , hogy ebbe a rendbe bejáratot találjon: megbontja a rendet, felszabdalja azt, megváltoztatja a szókészletet, a szintaxist és magát a szót és feltárja bennük az ösztönt [„Trieb” – Handkénél ’hajtás’ értelemben – G. Á.], amelyet a vokális ill. kinetikus különbség hordoz. Ily módon talál az örömélmény utat a szocioszimbolikus rendhez, amit aztán átszel”[23].

            A két eljárás közötti különbség ezek alapján a produktivitás elhatárolása és a rendszer megerősítése az áldozati szertartásnál, ill. a produktivitás inkább fenyegetéssé alakítása a művészettel, ami nem gyilkosság, csupán az azt megelőző harc mímelése. Ez a mímelő művészet nem tesz egyértelmű kijelentéseket, nem tudja meghatározni, mi az irodalom, de ez nem jelenti azt, hogy nem beszél róla. Nem érzi úgy, hogy hatalmában van egy vagy több irodalomtudományos eljárást követendő példaként előírni. A másodlagos irodalom kötelező használatát előíró tudja, mi az irodalomtudomány feladata. Handke Ismétléséből nem az következik, hogy nem kell vagy szabad más kutatók dolgozatait figyelembe venni, a szekunder irodalom olvasása véleményem szerint hasznos és inspiráló lehet egy tanulmány elkészítésénél, hanem hogy az nem előfeltétele egy írás újszerűségének, mert sem az irodalomtudomány az irodalomtudósaival, sem az irodalom nem képeznek homogén egységet. Ebből a homogenitás nélküliségből másrészt az is következik, hogy egy irodalomtudományos munka sohasem lesz képes valami teljesen újjal szolgálni, tehát bizonyos hagyományokat szükségszerűen mindig használ, ami az (ugyancsak nem teljes) emlékezést biztosítja. Az értelmezői munkának mint az eredetiség szándéka nélkül föllépő ismétlésnek tehát az lehet a funkciója, hogy emlékeztessen arra, hogy a szövegek nem lezárhatóak, mert azok százszázalékos újrafelvétele nem lehetséges, ezért szükségszerűen mindig újat mondunk.[24] Bár a különböző elméletek számos képviselője a szövegeknek erről a lezárhatatlanságáról explicite és egyetértésben beszél, saját praxisukban – mint ahogyan azt Edmund Burke a XVIII. században megállapítja[25] – egész másképp cselekednek reflexió nélkül. Módszereink a mostohaanya kérdéseihez hasonlítanak, akiről Elfriede Jelinek dramolettjében Hófehérke a következőket mondja: „megkérdezi tükrét a megkérdezhetetlenről, s a kimeríthetetlenséget mint tölteléket betömi a válaszba, amiről azonban ő már mindig előre meg van bizonyosodva, anélkül, hogy utánagondolt volna. Ez a süti nem sülhet el jól[26].

 

    

 



[1] Handke, Peter: Az ismétlés. Tandori Dezső fordítása (Bp.: Magvető, 1990); Handke, Peter: Die Wiederholung (Frankfurt am Main:Suhrkamp, 1989)

[2] Pfister, Gerhard: Handkes Mitspieler: Die literarische Kritik zu „Der kurze Brief zum langen Abschied, Langsame Heimkehr, Das Spiel vom Fragen, Versuch über die Müdigkeit” (Bern: Lang, 2000) 299–300.

[3] Renner, Rolf Günter: Peter Handke (Stuttgart: Metzler, 1985) 173.

[4] Schmiedt, Helmut: Analytiker und Prophet. Die Wiederholungen Peter Handkes Prosatexten „Wunschloses Unglück” und „Die Wiederholung”. In: Heinz Ludwig Arnold (Hg.): TEXT+KRITIK. Heft 24: Peter Handke. 1989, November, 82–92.

[5] Egyptien, Jürgen: Die Heilkraft der Sprache. Peter Handkes „Die Wiederholung” im Kontext seiner Erzähltheorie. In: Heinz Ludwig Arnold (Hg.): TEXT+KRITIK. Heft 24: Peter Handke. 1989, November, 42–58.

[6] Handke, 267.

[7] Handke, 132.

[8] Handke, 211.

[9] Handke, 134.

[10] Vö. Kristeva Julia: Bevezetés a megalázottsághoz. Kiss Ágnes fordítása. In: Café bábel 1996/2.

[11] Bachmann, Ingeborg: Malina Ford. Pete Nóra (Pécs, Jelenkor, 2002) 58.

[12] Handke, 235–236.

[13] Ez a fúró vagy tüske megfeleltethető a Derrida által leírt sündisznó tüskéinek, aki azokat a költői nyelvhez hasonlítja. Vö. Derrida, Jacques: Mi a költészet? Krisztina Horváth és Zsuzsa Simonffy fordítása. In: Bókay Antal, Vilcsek Béla, Szamosi Gertrud, Sári László (szerk.): A posztmoderm irodalomtudomány kialakulása. (Budapest: Osiris, 2002) 276–279.

[14] Bachmann, Ingeborg: Fragen und Scheinfragen. Frankfurter Vorlesungen: Probleme zeitgenössischer Dichtung I. In: Ingeborg Bachmann. Werke 4: Essays, Reden, Vermischte Schriften. Hg. Christine Koschel, Inge von Weidenbaum, Clemens Münster (München: Piper, 1984 [1978]) 182–199.

[15]Ld. Heidegger, Martin: Utószó a „Mi a metafiziká?”-hoz. Ford. Vajda Mihály. In: MH: „…költőien lakozik az ember…”. Válogatott írások (Budapest, Szeged: T-Twins Kiadó, Pompeji, 1994) 106.

[16] „felesége kérdésére, hogy vajon felül- vagy alulfűzötten szeretné-e viselni a tekecipőjét, Archie Bunker egy kérdéssel válaszol: „Mi a különbség?” Felesége, a maga nemes egyszerűségével olvasva a kérdést, válaszul türelmesen elmagyarázza a különbséget a felső és az alsó fűzésmód között, bármi légyen is az, ám ezzel csak haragot vált ki a férjéből. A „Mi a különbség?” nem a különbség után érdeklődött, hanem csupán annyit jelent: „Nem érdekel, mi a különbség”. Egyazon grammatikai szerkezet két olyan jelentést hoz létre, melyek kölcsönösen kizárják egymást: a szó szerinti jelentés arra a fogalomra (a különbségre) kérdez rá, amelynek létezését a figuratív jelentés tagadja.” Man, Paul de: Szemiológia és retorika. In: PdM: Az olvasás allegóriái. Ford. Fogarasi György (Szeged: Ictus – JATE Irodalomelmélet csoport, 1999) 21. Megjegyzem, hogy de Man a feleség esetleges iróniájára nem gyanakszik.

[17] Bachmann Ingeborg: Az irodalom mint utópia. Báthori Caba fordítása. In: Nagyvilág, 1998. november-december

[18] Heidegger, Martin: Utószó a „Mi a metafiziká?”-hoz. Ford. Vajda Mihály. In: MH: „…költőien lakozik az ember…”. Válogatott írások (Budapest, Szeged: T-Twins Kiadó, Pompeji, 1994) 109.

[19] Bachmann Ingeborg: Az irodalom mint utópia

[20] Nietzsche, Friedrich: A nem-morálisan fölfogott igazságról és hazugságról. Tatár Sándor fordítása.  In: Athenaeum, 1992, 3. füzet, 7.

[21] Man, Paul de: Antropomorfizmus és trópus a lírában. In: Olvasás és történelem. Nemes Péter fordítása. (Budapest: Osiris, 2002) 372.

[22] Bachmann, Ingeborg: [Über Gedichte]. Frankfurter Vorlesungen: Probleme zeitgenössischer Dichtung II. In: Ingeborg Bachmann. Werke 4: Essays, Reden, Vermischte Schriften. Hg. Christine Koschel, Inge von Weidenbaum, Clemens Münster, München: Piper, 1984 [1978], S. 204–205. Az idézetet fordította G. Á.

[23] Kristeva, Julia: Die Revolution der poetischen Sprache. Übersetzt von Reinold Werner, Frankfurt am Main: Suhrkamp, 1978, S. 88–89. Az idézetet fordította G. Á.

[24] Bizonyos feminista elméletek hasonló munkáról beszélnek. Vö. pl. Butler, Judith: Jelentős testek. A „szexus” diszkurzív korlátairól. Barát Erzsébet és Sándor Bea fordítása (Budapest: Új Mandátum, 2005). A dolgozat címe „Nemesítés” ilyen kontextusba helyezve jelzi, hogy például Butler koncepciója nem valamiféle nemtelenítésről szól, inkább a nemek másfajta meghatározásáról. 

[25] Vö. „sokak elméjében furcsa összevisszaság támad az eszmék és érzések között, és úgy tűnik, mintha nem kis ellentmondás volna gondolataik és tetteik között. Sokan vannak, akik szeretik az erényt és megvetik a bűnt, s mindezt nem képmutatásból vagy szenvelgésből, ugyanakkor konkrét helyzetekben mégis igen gyakran cselekszenek hitványul vagy gazul a legkisebb lelkifurdalás nélkül, mivel ezek a konkrét alkalmak soha nem kerültek látókörükbe olyankor, amikor az erény oldalán álló szenvedélyeket oly hevesen váltották ki belőlük bizonyos szavak, melyeket eredetileg mások lelke hevített” In: Burke, Edmund: Filozófiai vizsgálódás a fenségesről és a szépről alkotott eszméink eredetéről. 5. rész. 3. fejezet. Fordította Fogarasi György (kézirat)

[26] Elfriede Jelinek: A Halál és a Lányka I (Hófehérke), In: 2000, 2006. szeptember