Aubrey Beardley: Hermaphrodite Among Roses (Hermafrodita rózsák között), 1894
A könyvfedélen szereplő kép: Aubrey Beardley: Hermaphrodite Among Roses (Hermafrodita rózsák között), 1894





 



Gubicskó Ágnes

gubicsko@gmail.com
gagnes.org
































































































































































































































































Aubrey Beardley: The Climax (A tetőpont), 1893
Aubrey Beardley: The Climax (A tetőpont), 1893



2016. március 27. Javított verzió: 2017. október 31..

Narcisszusz virágzása

A szenvedés hiperbarokk kezelése Szentkuthy Miklósnál

írta: Gubicskó Ágnes

 

„a jó kompozíciónak [… a] renden és rendetlenségen kívüliséget kell valahogy utánoznia”[1]

„a szeretet az élet […] organikusan teljes negativitásának emberi felfogása, emberben való tükrözése”[2]

„tudni, hogy ő semmi egyéb, mint az élet butító véletlen-hálózatának kis csomóba-gabalyodott szála”[3]

Szentkuthy Miklós

 

Hogyan viselkedik 1933-ban egy magyar Narcisszusz? Önzőként jelenik-e meg, mint ahogyan a hétköznapi nyelvhasználatban a nárcisztikus jelző? Mit jelent számára az autoerotizmus, azon belül az önkielégítés (onánia), amit Näcke (1899, 1906) perverzióként jelöl, és a mítosz(ok) után narcizmus (Narzißmus) néven vezet be a pszichológiába (a tudományba)? Hogyan definiálja a homoszexualitást, amelyet Freud (1909) egy alapra helyezett a narcizmussal (autoerotikával)[4], és így jutott arra a feltételezésre, hogy azok egy minden emberrel veleszületett nyitottságot őriznek, az egészséges fejlődés részei, egy korai életszakasz maradványai, amelyet a társadalmi normák ítélnek lezárandónak, bizonyos mértékig felmentve ezzel a gondolatmenettel a narcizmust és az ún. perverziókat? Kit/mit szeret Szentkuthy Miklós Narcisszusza? Megjelenik-e ebben a mitológiai víz és hogyan? A „jelek univerzuma”[5]? Hol vannak a nők? Meghal-e, miként a mítoszban Narcissus, és mit mond a holttest helyén nyíló virágról? Hogyan kezeli a szöveg ezt a Narcisszuszt – a nácizmus hajnalán?

 

Kulcsfogalmak: Non; végtelenség (=szó); szenvedés (szorongás); szenvedély; tükröződés; jó kompozíció; gyönyör(űség); szeretet; nőies; homoszexualitás; melankólia

 

Szenvedésformák: téboly, házasság, alkotás (halál, kishalál, újjászületés)

Szentkuthy Miklós Narcisszusz tükre c. regényében (1933) a mitológiai Narcissus tóparti jelenete a legkonkrétabban a II. fejezetben jelenik meg, önkielégítés (onánia) formájában. Az önző szó nem illik az ő alakjára sem, nem puszta haszon, énérdek(lődés), nem az önfenntartás[6] hajtja őket, főként nem a hübrisz[7]. Szenvedésük oka azonban eltér: Autoerotikus jeleneteket látunk, de Narcisszusz számára már nem okoz gyötrődést, hogy vágya „saját” teste felé irányul, mert nem tekinti magát függetlennek a körülötte lévő világtól. „Nem önmagát szerette, hanem egyszerűen egyedül érezte csak (mind testileg, mind lelkileg) a sors iránti misztikus hódolatot és az ember iránti hullámzó-morajló részvétet, mely számára a szeretet-szerelmet jelentette.”[8] Szeretetének tárgya, az elvont ember nem egy tőle független test, ezt „az embert” csak magában tudja felfedezni, egyedül képes érezni, mert az ismerés és ismeretlenség varázslatos keveredését csak saját magában találja. „Nőket, másokat vagy nagyon ismer vagy nagyon nem ismer vagy a keverés rossz.”[9] „Nő, menyasszony stb. csak paródiája lehet annak a mélységes etikai lázongásnak, melyet szereteten értett.[10]

Amiért Szentkuthy Narcisszusza szenved, az egyrészt a házasság gondolata: „Menyasszonya sok mindent jelentett neki, csak éppen násztársat nem. Szinte részeg volt házassága értelmetlenségének tudatától: nonsens, tragikum és párka-triumfálás egészen elszédítették, és úgy gondolta, hogy nem ünnepelheti és gúnyolhatja jobban esküvője napját, mintha hajnalban kimegy egyedül a szem-kék virágok közé és önmaga tartja meg nászát: testtel, sorssal, egekkel és virággal.”[11] Narcisszusz „önnász”-ával ünnepli meg, gúnyolja az esküvőjét. A házasság a katolikus apa parancsa, aki számára az önkielégítés perverzió, erkölcsi ítélete a pszichiáter Näcke tudományos álláspontjának felel meg. Miután tudomást szerez a fiú önkielégítéséről, rendesen el is veri az ifjút. Narcisszusz a verés után sem veszi át apja nézetét, sőt, annak vádját visszavetíti rá: „Most [a verés után] volt az, aminek az apja az onanizáláskor gondolta: nem ’ember’, hanem anonim kémiai folyamatok csomópontja”[12]. Nem gondolja magát perverznek, sőt, rámutat, hogy éppen az apa erkölcse a hamis: „Narcisszusz nem volt erkölcstelen, sőt. De talán két erkölcstípus van: az egyik végtelenségig annak veszi a tárgyakat, amik (ez a fiú), és a másik mindent megsemmisít, mindentől független, tárgytól, irrealitástól, sőt valószínűleg Istentől is, és csak erkölcs: démoni erejű absztrakció”[13]

Szentkuthy Narcisszusza másrészt a kielégülésért is szenved, mégpedig éppen azért, mert szerelmének tárgya, „az ember” nem lehet sem túl ismerős, sem túl ismeretlen ahhoz, hogy vágyat ébresszen benne. Ez az ismeretlen ismerős a titokzatosságról alkotott kép lenne, amit megfoghat az ember, egyszerre kint s bent. A vágy céljának elérése tehát képalkotás, ami munka és szenvedés is, ha az ismeretlenre reflektál. A mitológiai Narcissus kínjainak fő oka az volt, hogy lebegő szerelmét nem tudta megfogni, sőt nézni sem mindig, mert a tükörképének a teste egy mozgó anyag volt, a víz, ráadásul ő maga, Narcissus is mozgott. A fantáziájába, a saját belső képébe volt ő is szerelmes, de a kép számára nem volt elég. „Új ez a vágy, hogy amit szeretünk, az messze lehessen!”[14] Mintha egy kettős vágyról beszélne, de lényegében arra vágyik, hogy a szerelme más legyen, nem számol azzal, hogy „szerelme” akkor már nem (az) a szerelme lenne. Becsavarodott vagy nyitottabbá vált végül? Mit jelent az, hogy virággá változott? Szentkuthy Narcisszusza az elejétől fogva tisztában van a (képiség) korlátaival, és azon dolgozik, hogy a korlátokon belül hogyan lehet boldog, hogyan szőhet ábrándokat, milyen módokon teheti az ismeretlent magáévá, „a végtelenségig vett tárgyat” hogyan fogja meg, hogyan fogalmazzon, alkosson, önmagát is építve. Számára ez a munka a szenvedés, és kevésbé a hiány fölötti siralom. Így nem válik szenvedélybeteggé, de ha azzá is válna, tudatában van annak, hogy szenvedélyét ő maga is csinálja, s amit felfújtak, az le is ereszthető.

 

Kísérletek alkotásra: onánia, szeretet, jó kompozíció, virág, a regény, paradoxon, idő, stílus

Narcisszusz számára az onánia tudatos aktus, nem gondolja, hogy ez szimpla ösztönkielégítés lenne, hogy ezzel elszakadt volna a valóságtól, hogy önző vagy perverz lenne, hogy meg kellene gyógyítani. A mitológiai Narcisszusz halálát ő kielégülésként éli meg, kis halálként[15], „víg halál”-ként[16]. Azt gondolom, hogy az ókori történet(ek) látszólag tragikus vége túl nyitott ahhoz, hogy azt egyszerűen halálként, kis halálként, egyértelműen tébolyként[17], esetleg újjászületésként értelmezhetnénk. Szentkuthy élesebben rajzolja meg Narcisszuszt. Számára

„az önszerelmeskedés értékes volt, mert a szeretet végtelenségét a test-kompozíció végtelenségével egyesítette: a gyönyörűség rendkívüli építészeti harmóniát adott tagjainak. Nem a hedonisták bamba lelki kielégüléséről volt szó, hanem a szó szoros értelmében vett mérnöki kompozíció-érzésről, s ennek a – szinte zokogó részvéttel való – azonosulásáról. […] Az önnász […] valami metafizikai szimmetriamámort váltott ki a testből, pontosabban (ha ugyan van itt a pontos szónak értelme) a szimmetrikusság orfikus élményét vajúdta ki, amit ekkor a metafizika egyetlen lehetséges formájának érzett. Közzéppont és kísérő szárnyak – ez a két elem tombolt Narcisszuszban”[18].

 

A metafizika meghatározásában – középpont szárnyakkal – a középpontot, amit meg akar ragadni (a másikat, egy témát, magát a gondolatot) nem egy fix pontként képzeli el, hanem olyan ismeretlenként, amelynek léte függ az ő tekintetétől, az ő gondolataiban lesz látható képként, tükröződésként, a nyelv által összerakva, részben nyelvből gyúrva: „De hogy lehet egyáltalán szavakat az igazsággal összefüggésbe hozni (arról nem is beszélve, hogy az igazság maga is csak csak-szó lehet a földi élet-játék végén)”.[19] „Mindez metafizikai humbug.”[20]

Így maradt Narcisszusz és Szentkuthy számára a „hiperbarokk”[21] „kereplés”[22], ami számára gyönyörűséget okoz, szeretetet vált ki: „Én a szeretetet egyszerűen a világ Non-szerkezetének lelki tükörképeként ’értelmezem’ (vagy értem?), vagyis a szeretet szó plebejus értelmétől eltérek.”[23]

Ez a hiperbarokk kereplés nem össze-vissza beszéd: „A jó kompozíciónak tehát ezt az első látásra alig elemezhető, renden és rendetlenségen kívüliséget kell valahogy utánoznia, amely az életre oly jellemző.”[24]

 

„Az én monológjaim kis rend-konstellációkból (oly kicsinyekből, hogy egy-egy ilyen rend – prózain szólva – együltömben megalkotható, holnap-szükséglet nélkül) összeálló káoszok lehetnek, szemben filozófus barátaim műveivel, melyek mikroszkópikus káosz-atomokból összeálló egyetlen nagy rend-konstellációk. […] Élettöredéket nem tudok elmondani, részben mert a töredék már halál, részben mert a töredék nem monumentális (melyre mánia hajt). Viszont az én ’monumentális’ monológjaim is, ezáltal, hogy jelen-köröcskékből vannak felfújva, agglutinálva, tulajdonképpen szintén nyitottak, minden irányban befejezhetetlenek.[25]

 

A nyitott, végtelen, ismeretlen „idegen titok-világ (röviden, táviratcímként: Non)”[26] minimumnyi emberszerű vonását nem az emberben, hanem például a virágban tudja felfedezni[27]: „A virág a forma és a káosz, a nihilista élet és a preciőz-pedáns ráció ütközésének legproblematikusabb, legakutabb formája – tulajdonképpen egész életem s általában (ahogy azt egy ember felveti, átérzi) egyedül: a virág mi-létének problémája.”[28] A káosz lenne a virág illata és színárnyalatai, a forma pedig a szirmok száma, de ezek a számok néha éppoly irracionálisnak tűnnek Narcisszusz számára, (aki ebben a XVI. fejezetben (is) Alkibiadész[29] képében jelenik meg), mint az illat vagy a színárnyalatok. Ezt a homályt, ezt a pillanatnyi találkozást nevezi „szépségnek”, ami melankóliát jelent, éppen azért, „mert az egyesülés csak egy pillanatig tarthat s nem a létezés lényege – a ’szépség’ azon szomorúságot fejezi ki, melyet a teljes Non-nak (az emberhez viszonyítva Non-nak) pillanatnyi humanizációja […] vált ki belőlünk.”[30]

Időszámításunk kezdetén, Ovidius történetében, a szenvedő Narcissus holtteste helyén nő a nárcisz virág. Szentkuthy a virágban a „jó kompozíció”, a „szépség” legtökéletesebb formáját látja, amely pillanatnyi gyönyörűséget okoz. Ezért azon dolgozik, hogy azt gondolkodással, nyelvvel, a nyelvben megteremtse.

A Narcisszusz tükre c. Szentkuthy-regény ezek alapján maga lenne a kísérlet, létrehozni egy jó kompozíciót, amely többnyire önmagáról szól, a formába öntésről, mint egy seb behegedéséről, ami a szenvedést, neurózist melankóliává szelídíti: olyan gyönyörűséggé, melyben látszódik az összerendezettség mulandóságának tudata. Narcisszusz tükre a világról alkotott kép túlzása: annak érdekében, hogy hangsúlyozza a tekintet szerepét, látszólag tagadja a tárgy létezését. Mondhatnánk, hogy a tükör üres, amikor nem nézünk bele, miközben pedig a világ nem üres nélkülünk. Mondhatjuk azonban azt is, hogy a tükör nem funkcionál tükörként, ha nem nézünk bele. Így miképpen Narcisszusz számára a Non a tükör, úgy az olvasó számára maga a Narcisszusz tükre c. könyv – mint igazság nélküli kompozíció – lehet a tükör, amennyiben beletekint. Hogy eléri-e célját, a gyönyörűséget, a szeretetet? Mindenesetre nehéz(kes) olvasmány, de tanulságos. Kritika alá vonni sem könnyű, amikor saját nem-tudásáról, bizonytalanságáról beszél, nehéz megcélozni azt, aminek középpontja szárnyakat visel vagy a vízen lebeg, mozog és változik.

A megragadásra olyan „formákat” hoz, amelyek jelzik az ismeretlent. Valaminek kiragadása a környezetéből azt is jelenti, hogy a kiragadott tárgy már nem ugyanaz, mint előtte, így a nyelvbe emelt világ titokzatossága a nyelvben jön létre, illogikus nyelvi kifejezésekként[31], paradox módon tehát mégiscsak zártként. Alkibiadész (avagy Narcisszusz, Szentkuthy)[32] barátja a paradoxonoknak:

 

„az a papíruszként kéken szétgöngyölt nagy anyaméh mégiscsak börtön, mert végtelen nyitottsága semmi egyéb, mint végtelen kérdéssé túlzása, és a kérdés: halál, fogság. Ez a kérdés-alakúság, mely hajóm árnyékából, a tenger szórakozott, pénzcsörgetésre emlékeztető apályából, és a fák elérhetetlen nevekké-bomlásából oly félreérthetetlenül elémáradt, ez a kérdés már nem volt megfogalmazható, ezt te nem is látnád-hallanád, Szókratész. […] A táj szép volt – teologikusan és az örökké folytatódó csigavonal feslett végtelenség-rendje szerint szép –, és éppen ez a provokáló, csak-szépsége volt az igazi kérdés, az igazi halál.”[33]

 

A végtelenségre való reflektálásában felborítja az időszabályokat, amelyek az ember által szerkesztett és zárt történetek és szillogizmusok vezérfonalai, és szükségszerű végességükkel halálfélelmet keltenek az elbeszélőben:

 

„Három forma lehetséges számomra a ’gondolkodás’ területén: végtelen, egyetlen és zérus gondolat – ez mindenesetre fontos az irodalmi vagy tudományos ’szerkezet’ szempontjából, hiszen mind a három a lehető legaktívabb rombolója minden művészi kompozíciónak. Mi az az egyetlen közös vonás mind a három fajta gondolkozásban, mely feltűnik? Kétségtelenül az, hogy mind a háromból hiányzik valami egyirányú cél felé való haladás, mind a háromból hiányzik az idő. Mikor céltalanul gondolkozom, örök jelen-kábulatban úszom, gondolataimnak nincs elejük és végük, minden egyszerre jelen van, nem megyek valahonnan valahová. Mikor egyetlen aforisztikus zárt gondolatom támad, akkor magától értetődik, hogy az pontszerű, s mint ilyen, kívül áll mindenféle időn. Mikor pedig egy hiányérzés másolatait készítem ’egymás után’, az az ’egymás után’ nem időbeli, egy újabb definíció nem a régebbi ’után’ keletkezik tulajdonképpen, hanem a régebbi mellett”[34].

 

Mivel nem hisz az igazság megragadhatóságában, és így az igazság létét is megkérdőjelezi, ezért hasonlatokat halmoz: „tapasztalataimnak a hasonlat a lényege!”[35] Új elnevezéseket alkot: „annyira szemérmetlenül átgrammatizáltam, csak-grammatizáltam a tájat, szót szóért, dideregve mind az empíriától, mind az igazságtól.”[36]

Végül pedig: képtelenségnek tartja, hogy egy témát egy stílusban írjon végig, tehát hogy egy ötletet, amely csak nagy vonalakban rajzolódik meg a fejében, mindig ugyanabból a nézőpontból nézzen és ugyanolyannak lásson, mert ahogy változik a környezet (délután másképp süt be a Nap az ablakon), változik a testének biológiai hullámzása is, úgy a téma sem látszódhat ugyanolyannak, a környezettel változik. Az analízis tovább írja a téma stílusát (és vele a témát), amikor az ötlet hangulatának nem felelnek meg a kibontani kívánt részek, amelyek újabb asszociációkat vonnak be az értelmezésbe.[37]

 

Freudi minták és fogalmak köszönnek vissza

Szentkuthy Miklós Narcisszusz tükre c. könyvében, de mintha el is kívánna határolódni Freudnak attól a nézetétől, hogy a neurotikus állapotokat egy bizonyos mérték felett betegségnek tekintse, legalábbis erről nem szól. Véleménye szerint a hipochondria és a hisztéria – amiket Narcisszuszhoz szoktak kapcsolni – „nagyon erényes és intellektuális tulajdonságok”[38].

 

„A hipochonder sosem magával törődik, hanem épp ellenkezőleg: önmagát mindig az ’emberi élet’, a ’sors’ stb. szimbólumaként kezeli és épp ezért szenved. […] Ha a gyomra fáj, rögtön testi lét, halál, szenvedés univerzális problémáiban találja magát.”[39] „Hisztériás, amennyiben hol szeret, hol gyűlöl, hol aszketikus, hol érzéki rohamai vannak, hol mámoros, hol spleenes. De vajon mi más ez a ’hisztéria’ (ha az), mint radikális megvalósulása, konkrét eljátszása annak a realitásnak, hogy tulajdonképpen minden érzelmi attitűd, minden dolog iránt, lehetetlen: nincs egyértelmű tárgy a világon, sem szeretetre, sem gyűlöletre nincs igazi ok.”[40]

 

Szentkuthy számára az a realitás, hogy a világ tárgyai nem állandóak és függetlenek, függnek a tekintettől is, amikor a szem és az agy által belső képként tükröződnek, ennyiben a „befelé fordulás” szükségszerű, az érzelmi ingadozások normálisak.

Freudnál a valóság fogalma a külvilág jelenségeit jelenti, amelyek fenyegetik az én belső világát (tiltások, normák).[41] A belső ösztönerőket azonban szintén veszélyesként írja le (veszélyesek lehetnek a külvilágra, valamint felboríthatják az én dinamikai organizációját), így a túlzott befelé fordulást, a nemi ösztönök energiáinak túlzott visszatartását, a libidó felszaporodását az énben, a nagy mértékű elfojtást (ld. énenergia), szorongást károsnak tartja (bénultságot okoz, nem elegendő az egyén élvező- és teljesítőképessége), és a külső tárgyak megszállását, a valóságba, a normákhoz való visszatérést írja elő gyógymódként. Freud valóságelve az én mérlegelését jelenti, hogy meddig és hogyan elégíthetőek ki az ösztönök, és meddig kell a normákat szolgálni. Freud nem ellensége a normáknak, amennyiben azok kulturális hozadékok[42], ezt a valóságot azonban végső soron mégis megismerhetetlennek nyilvánítja, amely nem független az éntől, így azt, a külvilág tárgyait igazából nem lehet megszállni. „A valóság mindig is ’megismerhetetlen’ lesz”[43], írja, majd ebből a szempontból ehhez a valósághoz (külvilághoz) hasonlítja a tudattalant. Ezt azért teheti, azért ellentmondásos, mert az elméletét hibernálja és a gyakorlatra vonatkozó megfontolásait úgy tereli, hogy azok az adott társadalmi rend érdekeit is figyelembe tudják venni. Erre a húzására azonban reflektál: „a pszichikus normalitás és abnormalitás között nem lehet határvonalat húzni. Bármilyen fontos is ez a megkülönböztetés a gyakorlatban, tudományosan tarthatatlan és pusztán a közmegegyezésnek köszönheti értékét.”[44]

Ha gyakorlatban gondolkozik, a kezelés menetét illetően, és talán azért is, hogy igazolja a pszichoanalízist, akkor így fogalmaz: „eredeti alakjában vissza tudjuk állítani az álom lappangó tartalmát, vagyis az álmot ’meg tudjuk fejteni’.”[45] Ilyen jellemző ellentmondása az is, hogy az ösztönt hol konzervatívként jellemzi[46], hol árnyaltabban beszél, és ezzel az árnyalással jelentős jelentésbeli eltérést hoz létre: „Ritka dolog, hogy az ilyenféle általánosítások minden vonatkozásban igazak legyenek. A kulturális vívmányok egy része minden bizonnyal hátrahagyta üledékét az ösztön-énben; sok minden, ami a felettes én műve, visszhangra talál az ösztön-énben.”[47]

Tehát amellett, hogy a társadalmi normák átlépésére igen konkrétan tud buzdítani, a perverzió pecsétjét megtartja a túlzottnak ítélt narcisztikus neurózisokra, és ez az, amit Szentkuthy látszólag átértékel. Ha Narcisszusz valamitől beteg, az az apa ütése, az alkotás nehézsége, valamint a melankólia, amit maga a kultúra vált ki azáltal, hogy csupán mű és nem örök, noha teremtő képessége miatt egyúttal gyönyörűség forrása is. Szentkuthy Narcisszusza intellektuális lény, a Freud által preferált élettechnikákat alkalmazza, közvetlen önkielégítéssel vagy libidóeltolásokkal (szublimálással: energiáit művészi alkotásokba fordítja; a szeretet hirdetésével), és elhatárolódik a szexualitás primitívebb formáitól: „Nem a hedonisták bamba lelki kielégüléséről volt szó”[48]. Ez a bamba kielégülés, ami távol esik Narcisszusz alakjától, beletartozna viszont Freud narcizmus és perverzió fogalmába, ha jól értelmezem. Így a két szerző elméletének különbsége abban áll, hogy Freud narcizmus fogalma tágabb és osztottabb, mint Szentkuthy Narcisszusz karaktere.

Ha Szentkuthy később rá is unt a lélekelemzésre, mert egyszerre egyszerűnek ismerte fel a lelki működéseket[49], Freudról így nyilatkozik: „Freud műveit alaposan olvastam, rendkívül szeretem, futóbolond lennék, ha rendkívüli európai kulturális hatását egy pillanatig is kicsinyíteném. De az olcsó freudizmust, a kommersz, a naiv ál- és vulgárfreudizmust igenis, nagyon is kicsinyítenem kell. Rendkívül naiv cikkeket olvasok néha dilettáns pszichokukacok tollából nagy írók tudatalattijáról.”[50]

 

A szép lélek és a gömb (Kristeva/ Plótinosz)

Kísértetiesen hasonlít Szentkuthy Narcisszusza ahhoz az újplatonista Plótinoszhoz, akit a kortárs francia pszichoanalitikus, író Julia Kristeva a „szép lélek”[51] megtestesítőjeként ír le. Szép lélek, ahogy elfordul a tárgyaktól, és csak a testetlen univerzumra figyel, hogy annak őbenne való tükröződése alapján formálja önmagát. A testetlen univerzumot a szeme tükrözi, ő hívja elő képként, így a tárgy az alanyon belül jön létre, és nem hagyja azt érintetlenül. Plótinosz nem akar mást, mint amit tehet: tekintettel a megismerhetetlen külvilágra vágyának tárgyaként belső fantáziavilágát tűzi ki. Így – tárgyat birtokolván – nem esik narcisztikus tébolyba, bár mivel nem foglalkozik a testével, gyomorbántalmak, mandulagyulladás gyötrik. De ami elkerülhetetlen: a megismerhetetlenség, a látszat, az illúziók világában melankolikus lesz. A melankólia lesz a kultúra ára.

Kristeva fejlődési skálája a mitológiai Narcissust a nyugati öntudat, bensőség (szubjektivizmus) rugójaként jelöli meg, mert Narcissus felismeri, hogy vágyának tárgya egy kép, a víztükörképe, ami nélküle nem létezhetne, és amely minden más tárgy ismeretelméleti szimbóluma lehetne. Csak Narcissus egy külső tárgyat akar, egy valós, tőle független testet, amit meg tud fogni, legalábbis nézni, és – így Kristeva – narcisztikus tébolyba esik.

Szentkuthy és Plótinosz is viszont éppen a tükröződésben látják meg a tökéletességet, a gyönyörűséget, szeretetet, a szabadságot, azonban nem egy szimpla kettőzésről beszélnek. Példáik szembetűnően hasonlítanak, így a gömb képe:

 

„noha tény szerint csak az ’ugyanaz lefele fordítva’ optikai többletét adta a víz, valójában minden képzelhető dimenzióban, irányban, rafinált nézőpontban, lehetővé tette a képet. Ha valami hiányzott a képből, úgy az legfeljebb éppen a ’lefele’ (a víz egyetlen pozitív tulajdonsága) és a ’fölfele’ volt. A tükrözés a szabadság, a minden irányban lebegés világa volt: végtelen gömb alakú tér természetes lírája.”[52]

 

Plótinosznál pedig: „idézzétek fel magatokban egy gömb fényes képét, egy olyan képet, amely minden mást tartalmaz.”[53]

Szentkuthy mint szenvedélyes Szent Ágoston-olvasó vall magáról, Szent Ágoston pedig szintén Plótinosz olvasója, nem véletlen tehát ez az érintkezés Kristeva és Szentkuthy között. Érdekes, hogy a – mondhatjuk, több évezredes Narcissus-hagyományból – mindketten az újplatonizmussal szimpatizálnak. Szentkuthy azonban nem hagyja figyelmen kívül a testet, az ő Narcisszuszánál nyílt önkielégítést láttunk, amit nem választott le tudatos folyamatokról.

 

„Nőies” Narcisszusz

 

„Egyáltalán nem biztos, hogy a nő narcisztikusabb, mint a férfi, ahogy Freud gondolta. De az a tény, hogy egy nő vissza tudja irányítani a szép képmás kielégíthetetlen vágyát egészen a zsigerek mélyéig, vagy, a pszichológia nyelvén szólva, a belső magányig, a kontempláció, az álmodozás, sőt a hallucináció kifinomult fájdalmáig: ez a nárcizmus valódi feloldása, amelyben nincs semmi erotikus (a szó görög értelmében), de ami teljességgel, gyengéden vagy fanatikusan szerelemteljes. A tekintet belső égése, az egyik és a másik egyesülése és összekeveredése, nem látó, de nem is látott, nem alany, de nem is tárgy […] a szeretet nőisége talán a hisztéria pszichotikus és titkos talajának legfinomabb szublimációja… Ha igaz is, hogy Narcissus univerzumában nincs más rajta kívül, mégis felfoghatjuk úgy a dolgot, hogy a forrás a társa. Nem hatol-e bele – az anyai test szimbólumába – valamiképpen a fiú, aki belemeríti képmását?”[54]

 

A narcisztikus téboly, a kielégíthetetlen vágy Kristevánál a megismerhetetlen (víz) szemlélésével, az arra való tekintettel, reflexióval, belső képekben oldódik fel, és ez a befelé fordulás nem a hétköznapi értelemben vett nárcisztikus személy viselkedése. A nő jobban képes arra – állítja –, hogy vágyának tárgyát áthelyezze, befelé fordítsa, kicserélje, átváltsa, szublimálja, hogy álmodozzon, szeressen. Miért? Azon túl, hogy a forrás az anyai test szimbóluma, és így itt nemcsak a vágy tárgya jelenik meg vízként, hanem a vágyódó nő is. Ahol nincsenek álló pontok, nincsenek állítások, nincsen csupán cselekvő vagy elszenvedő. A patriarchális társadalom a női szerepnek jobban meghagy vagy lehetővé tesz egy ilyen (nyitott) látásmódot, érzelemvilágot?

Mindenesetre Szentkuthy Narcisszusza Zsuzsannává[55] változik, miközben maszturbál, apja leskelődő szolgáival ilyen képet idéz a narrátor:

 

„Ketten akárcsak Zsuzsannát a vének, a távolból nézték a magányos vőlegényt. De Narcisszusz önmagában viaskodó teste nemcsak a leskelődő szolgákra tette valami nyavalyatörés vagy kígyóval való küzdelem benyomását. Narcisszusz önmaga is tudta, hogy itt harcról van szó, de olyan harcról, amely nem szétdarabolja a testét, hanem inkább koncentrálja, kompozícióba foglalja. Számára az önszerelmeskedés értékes volt, mert a szeretet végtelenségét a test-kompozíció végtelenségével egyesítette.[56]

 

Az itt megjelenő „nő” tehát nem tisztán a biológiai férfi ellentéte, hanem egy helyzet, amit a férfi-nő alapú társadalmak termelnek ki, így abba egy „biológiai” férfi is belekerülhet. De ezt már Freud is leírta: „Amikor a lelki életben megkülönböztetünk férfias és nőies tulajdonságokat, akkor egy nyilvánvalóan elégtelen, tapasztalati és konvencionális hozzárendelést veszünk alapul.”[57]

Oda jutottunk, hogy a narcisztikus téboly kezelése/megelőzése két nőies lény/dolog/entitás között működik, ahol semmi sem fix, nincsenek örök dolgok, tárgyak, nincs birtoklás, szeszély van, a teremtés lehetősége a semmi ágán, szerelem melankóliával.

Jó ábrázolása ennek a nőies férfinak a Hübner Teodóra által tervezett könyvfedélen szereplő kép, Aubrey Beardley Hermaphrodite Among Roses (Hermafrodita rózsák között) c. munkája, még ha az hermafroditaként is ábrázolja Narcisszuszt. De ha már Beardley, talán legalább ennyire találó, ha nem találóbb lett volna tőle a The Climax (A tetőpont) c. rajz.

 

„Homoszexuális” Narcisszusz

A szeretet mint az élet negativitásának tükrözése tehát egy nőies térben bomolhat ki, ahol a nőies nem a biológiai nővel egyenlő, hanem egy jelző, a megragadhatatlan szinonimája. Így a szeretet mint melankolikus alkotás elméletileg mindenféle nemű ember között virágozhat. Amit a nőies jelző takar, az a patriarchális társadalmakban a nőkre jellemző inkább, de Narcisszusz is mint férfi megérezte ezt.

Szentkuthy, pontosabban a narrátora – amikor a püspök és Narcisszusz gyerekkori szerelméről, vízparti játszadozásairól ír – azt állítja, hogy a homoszexualitás annak az igénynek a megnyilvánulása, hogy a társ ugyanazt érezze, mint „én”.[58] Ebben az állításban az „ugyanazt” problémásnak tűnik, általánosítónak, az ugyanazon érzés igénye nagy valószínűséggel csupán igény maradhat, ha számtalan változó testfelépítés, idegrendszer, biológiai nem találkozhat többféle változó nemi identitással és szexuális irányultsággal, vággyal, egy mozgó és átalakuló hálót alkotva. Ezt igazolja Szentkuthy könyvének egésze is (Narcisszusz teste kémiai folyamatok csomópontja[59]; az élet véletlen-hálózatának csomóba-gabalyodott szála[60]; teste összenőtt a ruhával[61]; nőies; szexuális irányultsága minimum háromféle; vágya pedig még több képet mutat). A szóban forgó szöveghelyen látszólag élesen elkülöníti a férfit és a nőt mint két biológiai nemet, és a homoszexualitást és a heteroszexualitást mint két szexuális irányultságot. Ezt azért teheti (hogy nem differenciáltabb), mert konkrét esetről beszél, és adott társadalomban léteznek ezek a rögzített kategóriák mint normák, valamint leginkább megmutatkozó szexuális deviancia. A zavaró az, hogy a biológiai nemet homogénnek tekinti: a két fiú pontosan ugyanúgy élvez.

Beláthatóbb az, hogy vannak hasonlóbbak és különbözőbbek, és hogy a hasonlóság (látszata) ismeretelméletileg alapja a vágynak, mert ami nem hasonlít, azt nem ismeri fel az ember, nem láthatja (belső képként), nem tudja lefordítani magának, így vágyni sem rá. Ezért az alábbi Szentkuthy-idézetet „csak” úgy pontosítanám, hogy az „ugyanaz” szót kicserélem „hasonló”-ra, ami viszont megkérdőjelezheti a pár párhuzamos gyönyörét:

 

„mindketten megtartották egyéniségüket a testi gyönyörűségben: egymás nélkül ugyan lehetetlen lett volna a tökéletes öröm, de ez a társas jelleg nem olvasztotta egybe őket, nem teremtett „egy test-egy lélek” féle kényszerképzeteket. Az örök vibráló ölelés és magány, ’mi’ és ’én’ között volt az égő játék egyik legszédítőbb öröme. Mindketten pontosan ugyanazt élvezték, nem úgy, mint férfi és nő, akik két, soha nem találkozó útját járják a testi örömnek. Férfi és nő ’egybeolvadnak’, pedig örökké külön vannak; ez a két fiú nem olvadt egybe, külön maradtak önző egyéniségük szerint, s mégis egyebbek, közösebbek, szociálisabbak voltak, mint a világ minden házastársa.

Az ilyen gyermekkori fiú-fiúval szerelem öröme ugyanaz, mint az ivóké: azért vannak boldogan együtt, mert mindegyik a maga poharából meríti a maga örömét, pontosan ismerve ugyanazon eszköz (pohár bor) hatását a másikra. A nővel való ölelkezésben elvész a gyönyörűség azáltal, hogy a férfi sohasem tudja elképzelni, amit a nő érez, és a nő, amit a férfi, egymás függvényei, tehát nem léteznek. A homoszexualitás logikai, ismerettani igény: akarom, hogy a társam ugyanazt érezze, mint én, nem pedig a kéj valami ismeretlen változatát. Narcisszusszal úgy nézték a szerelmet és gyönyörűséget, mint egy rajtuk kívül álló harmadik dolgot: ketten élvezték azt, nem egymásból merítették. Mikor éli át az ember így még egyszer, ily tudatosan a „tulajdonképpen nem tudom” csiklandozó értelmét s a bizonyosság végzetes mámorát?”[62]

 

Freud pontosabban fogalmaz, amikor meghatározza a tárgyszeretés narcisztikus típusát: ilyenkor a saját én helyébe egy hozzá hasonló lép, ami hozzászámít a homoszexualitásra való hajlamhoz.[63] Ezzel azt is mondja, hogy a heteroszexuális vágytól sem idegen a hasonlóság igénye. Egy skálát látunk az önkielégítéstől kezdve a „normális” heteroszexualitásig, a különféle szublimációkig, ahol egyik véglet sem vegytiszta, a vágy szükségszerűen csak egy belső képre irányulhat (így hasonló), de ha önmagára irányul is, akkor is csupán egy kép, ami nem „ugyanaz” (tehát különböző, külső). Ezért mondhatjuk, hogy mindenki narcisztikus valamilyen szinten. Hogy a heteroszexualitás legalább annyira rögzültség és (elméletileg) „gyógyítható”/ kibillenthető/ programozható, mint a homoszexualitás. A különböző létformák értéke attól függ, hogy a társadalom – kizárólagos kategóriákat használva, teremtve – hogyan ítéli meg őket. Freud a női homoszexualitás egy esetét taglalva ezt írja:

 

„Tagadhatatlan, hogy a normális szexualitás is a tárgyválasztás korlátozásán nyugszik, és az a vállalkozás, hogy az ember egy teljesen kialakult homoszexuálist heteroszexuálissá változtasson át, nem sokkal reménytelenebb, mint a fordítottja, csakhogy ez utóbbival alapos gyakorlati okokból nem próbálkozik.”[64]

 

Úgy tűnik, hogy kialakulnak olyan pszichotikus vagy neurotikus állapotok, melyek meghaladják a társadalmi együttélés korlátait, akár az érintett, akár a környezet szempontjából, és hogy egy kezelés szolgálhatja a jó közérzet, a jóllét és a szociális működés közötti egyensúlyt. Azt gondolom, hogy ez az állapot a reflektálatlanság állapota, és a változó szociális háló tényleges sértése. De a mitológiai Narcissus története nem éppen egy kezelés allegóriája?

Kristeva értelmezésében a mitológiai Narcissus pszichózisba esik, mert azt nem ismeri fel, hogy a tükörképnél nem kaphat többet, hogy valójában csak a saját fantáziájára képes vágyni, nem bírja elviselni a másik mozgását, kézzelfoghatóbb testet akar, nem képes engedni. Ez a kristevai olvasat lehetséges, de nem egyetlen értelmezés.

Klaus Schlagmann rehabilitálni kívánja Narcissust, és a mítosz különböző variációinak az elemzésével azt állapítja meg, hogy Narcissus éppen az ellenkezője azoknak a kategóriáknak, amelyeket Freud a narcizmushoz köt. Éppen nem tűnik skizofrénnek, sem nagyzási mániában szenvedőnek, egészséges öntudata van. Ugyan még fiatal, de már nem gyerek. A görög kultúrából származik, amit nem primitívként tartunk számon. Két homoszexuális férfi közeledését visszautasítja, perverzió jelét nem mutatja. És végezetül: nem éppen a „nők és anyák” prototípusa.[65] Schlagmann rehabilitációs szándéka szimpatikus, de legalább két ponton szűken értelmez: Narcissus lehet attól még homoszexuális, mert visszautasította Ameinias és Ellops tolakodását. Másrészt Freud elgondolásai jóval cizelláltabbak annál, mint ahogy azokat Schlagmann beidézi, bár Freud a mítosszal valóban nem foglalkozik az elemzéseiben.

Szentkuthy – freudi alapokon – Narcisszuszt a homoszexualitásával, hipochondriájával, hisztériájával együtt pozitív figuraként jeleníti meg. Nem tökéletesként, de egy magát formálni képes, reflektáló szeretőként. A mítosz és Szentkuthy könyve is rávilágít és tükrözi, szétszedi és újjáépíti a szeretet dinamikáját, ami az „élet negativitásának tükrözése”.

Az olyan politikának, amely a heteroszexuális családmodellben, az önfeláldozásban látja a népességszám növekedését, a nyugdíjrendszer fenntartását, az ilyen elgondolások nem kedveznek. A legmeghatározóbb pszichiátriai kézikönyv (Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders) legutóbbi, 5. kiadása 2013-ból, a DSM-5, még mindig személyiségzavarként kategorizálja a nárcizmust[66], pedig 2010-ben a felelős munkacsoport bejelentette, hogy kiveszik a listából.[67] Mintha a hétköznapi nyelvhasználat ezt a politikát és felületes pszichologizálást szolgálná. A nárcisztikus jelzőt gyakran hasonló szitokszóként használja, mint a buzi megjelölést, s mintha csak a fennálló rendet vagy önös érdekeket akarna szolgálni, azt mondaná, ne magaddal foglalkozz, hanem a társsal. Miközben Kelemen Gábor érdekesen foglal össze tetemes mennyiségű anyagot arról, hogy hogyan vált a narcizmus a fogyasztói társadalomban társadalmi karakterré, a „kis különbségek (pl. ruházat, kozmetikai sebészeti beavatkozások) narcizmusa” általánosan elfogadottá.[68] 

Mintha a narcizmus fogalma az önzőség, a hübrisz, jobb esetben a befelé fordulás vagy a kozmetika fogalmaiba szorult volna, s azoknak fokozottabb megjelenését a különböző értékrendek klinikai vagy szubklinikai esetnek láttatják. A probléma mintha a határ meghúzásában, az értékek meghatározásában, s egyáltalán a fogalom értelmezésében lenne. Nem az önreflexióra (reflexív gondolkodásra)[69]és az (elnyomó) hatalmi szándékra kellene-e inkább irányítani a figyelmet, ha ez lehetséges a szövevényes szubjektív és szociális (nyelvi) hálóban? Arra, hogy az egyén önmagával (vagy másokkal, mással) való foglalkozása során és után változóként ismeri-e fel magát és másokat vagy adott jelenségeket, hogy számol-e a nyelv korlátaival, tehát reflektál-e a „nemtudására”, és ezen az alapon próbál-e viszonyulni is. Az egyén önmagával (és másokkal, mással) való foglalkozását nem olyan hatalmi célok működtetik-e, amelyek reflexió nélkül vagy annak ellenére embereket vagy jelenségeket (fogalmakba) rögzítenek, megpecsételnek vagy szoborrá avatnak a személyes érdekek kiéléséhez  legyenek azok önerősítő, kényelmi vagy egyéb szempontok. Rögeszméssé válik-e, függővé vagy képes lesz az elengedésre.

Olvasatomban Narcissus/ Narcisszusz önreflexív (lesz) és birtoklási vágya feladásra kényszerül. Története(i) az önelemzés és az átváltozás azon példái, amelyeket a demokratikus együttélés feltételeiként ismerhetünk. Nem a „befelé” fordulása a beteges; veszélyes az lett volna, ha (ön)elemzés helyett vagy után is birtokolni akarja víz-szerű szerelmét, és ha ezért megőrül, mikor az kicsúszik a kezei közül. Kérdés, hogy összetörését (analízisét) követően megőrül-e Narcissus, mint ahogyan azt Kristeva állítja, vagy újjászületik-e, mint Szentkuthynál. Ez utóbbi esetben (ha a narcisztikus fogalmát pozitívvá írjuk) talán érdemesebb lenne az önző és hatalmaskodó habitus leírásához a hübrisz fogalma felé fordulni.

 

Csillaglányból tündérrózsa (Nimphaea) – avagy az egyedüllét és a közösség határán

Van egy indián történet, a kanadai Ojibwa (odzsibua) néptől, amely a Narcissus-mítosz női megfelelője lehetne. A csillaglány történetében azonban nem az önszerelemre, a szenvedésre és a halálra esik a hangsúly, hanem a szocializációra és az újjászületésre.[70] Réges-régen egy lelkes csillaglány csillogást pillantott meg a Földön, és kíváncsi természetű lévén, lejjebb ereszkedett. Ahogy közelebb ért, látta, hogy egy tábortűz az egy tó melletti tisztáson, és a tűz körül emberek gyűltek össze. Történeteket hallott tőlük, énekeket, az emberek boldogan táncoltak, és ez lebilincselte a csillaglányt. Szerette volna hallgatni még a zenét és a nevetést, de a bolygók az égben laknak, vissza kellett térnie. Indulása előtt, hogy búcsút vegyen, sóvárgó pillantással fordult vissza, ám ekkor a tó közepén, közvetlen maga alatt megpillantott egy másik csillagot. A csillagok a vízben is élhetnek? – kérdezte magától csodálkozva. Nem ismerte föl, hogy az ott lenn a saját tükörképe, és meg akarta ölelni. Ám amint megérintette a vízfelszínt, a lány egy csodálatos, csillag alakú virággá változott: megszületett az első tündérrózsa!



Függelék
Függelék 1. - narcizmus

Függelék 1.2. - narcizmus



[1] Szentkuthy, Miklós (1933/1995), 246–247. o.

[2] Szentkuthy, Miklós (1933/1995), 183. o.

[3] Szentkuthy, Miklós (1933/1995), 184. o.

[4] Isidor Sadger nyomán

[5] Kristeva, Julia (1983/1995), 51. o.

[6] a freudi meghatározás szerint. Ld.: Freud, Sigmund (1917/1986). Az énérdek(lődés) végét én tettem zárójelbe, számomra itt az érdek jobban kifejezi a német „Interesse” szó jelentését. Vö.: Freud, Sigmund (1917/1940).

[7] A hübrisz jelentése gőg, mások szándékos megalázásával.

[8] Szentkuthy, Miklós (1933/1995), 12. o.

[9] Szentkuthy, Miklós (1933/1995), 12. o.

[10] Szentkuthy, Miklós (1933/1995), 12. o.

[11] Szentkuthy, Miklós (1933/1995), 11–12. o.

[12] Szentkuthy, Miklós (1933/1995), 75. o.

[13] Szentkuthy, Miklós (1933/1995), 43. o.

[14] Publius Ovidius Naso (i. sz. 1–8.)

[15] franciából átvett kifejezés: la petite mort, szó szerinti jelentése kis halál, átvitt értelemben kielégülés.

[16] Szentkuthy, Miklós (1933/1995), 172. o.

[17] Ld. Kristeva, Julia (1983/1995)

[18] Szentkuthy, Miklós (1933/1995), 14. o.

[19] Szentkuthy, Miklós (1933/1995), 188. o.

[20] Szentkuthy, Miklós (1933/1995), 242. o.

[21] Szentkuthy Miklós (1983/2014), 400. o.

[22] Szentkuthy, Miklós (1933/1995), 185. o.

[23] Szentkuthy, Miklós (1933/1995), 188. o.

[24] Szentkuthy, Miklós (1933/1995), 246–247. o.

[25] Szentkuthy, Miklós (1933/1995), 220. o.

[26] Szentkuthy, Miklós (1933/1995), 191. o.

[27] Ld.: Szentkuthy, Miklós (1933/1995), 197. o.

[28] Szentkuthy, Miklós (1933/1995), 196. o.

[29] Alkibiadész Szókratész tanítványa, visszautasított csábítója volt. Athéni államférfi, szónok, hadvezér. A hozzákapcsolt jelzők: testi szépség, ragyogó szellemi adottság, nagyravágyó, könnyelmű, áruló. Forrás: Platón: Lakoma. In: MEK, http://mek.oszk.hu/06100/06151/06151.htm#19;

Wikipédia, https://hu.wikipedia.org/wiki/Alkibiad%C3%A9sz (Utolsó letöltés: 2016. március 7.)

[30] Szentkuthy, Miklós (1933/1995), 197. o.

[31] Szentkuthy, Miklós (1933/1995), 190. o.

[32] a szerzőt, a narrátort, Alkibiadészt, Narcisszuszt és a püspököt egymás alteregóinak tekintem

[33] Szentkuthy, Miklós (1933/1995), 6–7. o.

[34] Szentkuthy, Miklós (1933/1995), 218. o.

[35] Szentkuthy, Miklós (1933/1995), 15. o.

[36] Szentkuthy, Miklós (1933/1995), 6. o.

[37] Ld.: Szentkuthy, Miklós (1933/1995), 16–21. o.

[38] Szentkuthy, Miklós (1933/1995), 13. o.

[39] Szentkuthy, Miklós (1933/1995), 12–13. o.

[40] Szentkuthy, Miklós (1933/1995), 13. o.

[41] Ld.: Freud, Sigmund (1938/1982), 466. o.

[42] Ld.: Freud, Sigmund (1930/1982)

[43] Freud, Sigmund (1930/1982), 463. o.

[44] Freud, Sigmund (1938/1982), 462. o.

[45] Freud, Sigmund (1938/1982), 436. o.

[46] Freud, Sigmund (1938/1982), 414. o.

[47] Freud, Sigmund (1938/1982), 474. o.

[48] Szentkuthy, Miklós (1933/1995), 14. o.

[49] Szentkuthy, Miklós (1983/2014), 316–317. o.

[50] Szentkuthy, Miklós (1983/2014), 614. o.

[51] Ld. Kristeva, Julia (1983/1995), 54. o.

[52] Szentkuthy, Miklós (1933/1995), 170. o.

[53] Kristeva, Julia (1983/1995), 54. o.

[54] Kristeva, Julia (1983/1995), 55. o.

[55] V.ö.: Zsuzsanna története. In: Biblia, Dán 13, 1–64

[56] Szentkuthy, Miklós (1933/1995), 13–14. o.

[57] Freud, Sigmund (1938/1982), 455. o.

[58] Szentkuthy, Miklós (1933/1995), 172. o.

[59] Szentkuthy, Miklós (1933/1995), 75. o.

[60] Szentkuthy, Miklós (1933/1995), 184. o.

[61] Szentkuthy, Miklós (1933/1995), 189. o.

[62] Szentkuthy, Miklós (1933/1995), 172–173. o.

[63] Freud, Sigmund (1917/1986), 347. o.

[64] Freud, Sigmund (/1998), 227. o.

[65] Ld.: Schlagmann (2008), 454–455. o.

[66] Ld. American Psychiatric Association (2013)

[67] Ld. Kelemen (2010), 876. o.

[68] Ld. Kelemen (2010), 873–874. o.

[69] Reflekxíven gondolkodni a. m. tükröt tartani, elemzően gondolkodni.

[70] A történetet Vera Zingsem találta David A. Johnson kanadai művész egy képeslapjának hátoldalán. A történetet zanzásítva fordítottam. Ld.: Zingsem, Vera (2011), 37–38. o.


Felhasznált irodalom

(Ahol két évszám szerepel, ott az elsővel a keletkezés, a másodikkal a megjelenés vagy a magyar kiadás dátumát jelöltem.)

 

American Psychiatric Association (2013): Personality Disorder. http://www.dsm5.org/Documents/Personality%20Disorders%20Fact%20Sheet.pdf (utolsó letöltés: 2016. március 22.)

Bandi Szabolcs (2014): A nihil nárcisztikus gyermekei. In: Hetedhéthatár, 2014. június-július. http://hetedhethatar.hu/hethatar/?p=29616  (Utolsó letöltés: 2015. november 14.)

Freud, Sigmund (1914/1924): Zur Einführung des Narzißmus. Internationaler Psychoanalytischer Verlag, Leipzig/ Wien/ Zürich, 1924.

Freud, Sigmund (1917/1986): A libidóelmélet és a narcizmus. In: Bevezetés a pszichoanalízisbe. Huszonhatodik előadás. Fordította Hermann Imre. Gondolat, Budapest, 1986.

Freud, Sigmund (1917/1940): Die Libidotheorie und der Narzissmus. In: Vorlesungen zur Einführung in die Psychoanalyse. 26. Vorlesung. S. Fischer Verlag, Frankfurt am Main, 1969. http://gutenberg.spiegel.de/buch/-926/26

Freud, Sigmund (1920/1998): A női homoszexualitás egy esetének pszichogeneziséről. Fordította Schulz Katalin. In: Sigmund Freud művei. A farkasember. Klinikai esettanulmányok II. Filum Kiadó, 1998.

Freud Sigmund (1930/1982): Rossz közérzet a kultúrában. In: Sigmund Feud: Esszék. Fordítók: Bart István, V. Binét Ágnes, Linczényi Adorján, Vikár György. Gondolat, Budapest 1982., 327–405.

Freud, Sigmund (1938/1982): A pszichoanalízis foglalata. In: Sigmund Feud: Esszék. Fordítók: Bart István, V. Binét Ágnes, Linczényi Adorján, Vikár György. Gondolat, Budapest 1982., 407–475.

Kelemen Gábor (2010): A narcizmus leltárai. In: LAM, 2010; 20(12). 872–876. o. http://www.elitmed.hu/kiadvanyaink/lam_lege_artis_medicin/a_narcizmus_leltarai_6767/ (utolsó letöltés: 2016. március 22.)

Kristeva, Julia (1983/1995): Nárcisz: az újfajta téboly. Ford. Babarczy Eszter. In: Café Bábel, 1995. ősz, 51-60. 

Narcissus (töredék). In: Oxyrhynchus Papyry (Oxürhünkhoszi leletek). Papyrology, http://www.papyrology.ox.ac.uk/POxy/papyri/4711.html (Utolsó letöltés: 2016. március 14.)

Ovidius Naso, Publius (i. sz. 1–8.): Narcissus. Echo. In: Átváltozások. Fordította Devecseri Gábor. In: MEK http://mek.niif.hu/03600/03690/03690.htm#23 (Utolsó letöltés: 2016. március 14.)

Schlagmann, Klaus: Zur Rehabilitation von Narziß. In: Integrative Therapie (34. Jg. 2008/ Heft 4) 443–464. www.oedipus-online.de/Narziss.pdf (Utolsó letöltés: 2015. november 14.)

Szentkuthy Miklós (1933/1995): Narcissusz tükre (1933). Magvető Kiadó, Budapest, 1995.

Szentkuthy Miklós (1983/2014): Frivolitások és hitvallások (1983). In: Petőfi Irodalmi Múzeum, 2014. http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?docId=0000010861&secId

=0000987681&mode=html#Szentkuthy_Miklos-Frivolitasok_es_hitvallasok-00010

Zingsem, Vera: Im Spiegel des Wassers: Eine junge (Stern-)Frau findet ihre Bestimmung. In: Klar wie das Wasser oder zur eigenen Quelle finden. Pomaska-Brand, Schalksmühle 2011. 37–40. o.

 

További irodalom a Narcissus, narcizmus témaköréhez: Narcissus bibliográfia. In: Stég – víz, művészet, egészség. http://steg.gagnes.org/narcissus-bibliografia/

 

Az írás letöltése PDF-fájlként: Letöltés: Narcisszusz virágzása. A szenvedés hiperbarokk kezelése Szentkuthy Miklósnál



Tartalom

Szenvedésformák: téboly, házasság, alkotás (halál, kishalál, újjászületés)

Kísérletek alkotásra: onánia, szeretet, jó kompozíció, virág, a regény, paradoxon, idő, stílus

Freudi minták és fogalmak köszönnek vissza

A szép lélek és a gömb (Kristeva/ Plótinosz)

„Nőies” Narcisszusz

„Homoszexuális” Narcisszusz

Csillaglányból tündérrózsa (Nimphaea) – avagy az egyedüllét és a közösség határán

Függelék

Felhasznált irodalom