Gubicskó Ágnes
gubicsko@gmail.com
gagnes.org




Irodalom és marketing

A Frankfurt Program kiadványairól

a jelölt és a használati érték
 a jelölő és a csereérték alibije
Jean Baudrillard

 

„A magyar kultúra áru is, és minél nemesebb anyagból van, annál több a hozadéka közvetlenül és közvetten” – olvashatjuk a Bernáth Árpád és Bombitz Attila (Szegedi Tudományegyetem Germán Filológiai Intézet) által szerkesztett Frankfurt-sorozat második kötetének utószavában. A 2005-ben immár negyedik könyvét megjelentető vállalkozás célja összességében a következőkben foglalható össze: egyrészt annak feltárása, hogy milyen érdeklődés mutatkozik az európai nyelvekre lefordított magyar irodalom iránt, másrészt, hogy ennek az érdeklődésnek, a sikernek vagy sikertelenségnek, okai hol érhetők tetten, s mit lehet tenni annak érdekében, hogy az érdeklődést felkeltsük vagy ébren tartsuk. A kötetek cikkeiből, melyeknek szerzői irodalomtudósok, költők, írók, műfordítók nemcsak Szegedről és Magyarországról, hanem a határon túlról is, a fenti idézettől eltérően, az olvasható ki, hogy a piaci áruforgalom mutatói és az egyes kultúrcikkek állítólagos értéke (nemessége) nem feltétlenül egyenesen arányos.

Frankfurt ’99. A 2002-ben megjelent első kötet az 1999-es Frankfurti Könyvvásár Magyarországra vonatkozó recepcióját dolgozza fel: hogyan fogadta a németországi sajtó a magyar szereplést? Bernáth Árpád előszavát és Kukorelly Endre könyv végére helyezett írását sok minden szétválasztja, térben például nyolc cikk; egy szerzői ábécé; egy közel ezer cikk tételes, a megjelenéssel kapcsolatos, válogatott bibliográfia; továbbá Göncz Árpád és Esterházy Péter a vásár megnyitó ünnepségére írt beszéde.

Az előszóból betekintést kaphatunk az előzményekbe: „A történet a rendszerváltással kezdődött, s Németország elkötelezettségével, hogy gazdasági támogatással is segítse a szellemi megújulást a politikai korlátoktól megszabadult európai országokban”. Magyarország választhatott, vagy a könyvellátottság, vagy a könyvkiadás és terjesztés területén fogad el támogatást, s végül, hosszabb bizonytalankodás után, az utóbbit választotta, így született meg a javaslat, hogy ’99-ben Magyarország legyen a kiemelt vendég Frankfurtban. 1998/99-ben a német sajtó fokozott érdeklődést kezdett mutatni hazánk iránt: „olyan Magyarországot mutatnak be, amely az EU-csatlakozásra készül, s igyekszik megfelelni az elvárásoknak. Ugyanakkor […] az előkészületeket éles belpolitikai viták kísérik”. Beszámolnak arról, hogy az ország megindult a gazdasági fejlődés útján, s hangsúlyozzák a magyar-német kapcsolatok fontosságát, kiemelve az 1989-es határnyitást – tudhatjuk meg egy tanulmányból.

Nemzeti színű pillangó, „Határtalan Magyarország”, Halle 3: a magyar csarnok, előtte kis néptánccsoport, programok, prospektusok, paprika: a magyar szereplés fogadtatását Pintér Lajos a következőképp foglalja össze: „A német sajtó keveset foglalkozott a magyar rendezvényekkel, bár előszeretettel emlegette, hogy a magyarok rendkívül színes programmal érkeztek Frankfurtba”. Pintér szerint csupán azért írtak Magyarországról, mert ez volt a vásár kijelölt központi témája, főszereplőjévé válnia azonban több tényező miatt sem sikerült (ld. Günter Grass Nobel-díja). Egy német recenzens szerint derekasan küzdöttünk, hogy többnek látszódjunk, mint a „3P” országa (paprika, puszta, Piroska), de a frankfurti szereplés nem tudta döntően megváltoztatni a sztereotip magyarságképet.

Pedig – a kötet egy másik tanulmánya alapján – a német magazinok által egy igen színes mozaik állt össze Magyarországról. Írtak éttermekről, kávéházakról, borokról, volt magyar borok bemutatója, szóltak hódító varázsszerünkről, a libamájról, gyógyfürdőkről, kastélyokról. Magyar írók egy sportos csoportja pedig úgy gondolta, hogy revansot vesz az 1954. július 4-én számunkra vereséggel végződő labdarúgó-világbajnoki döntőért, s egy újságban felhívást tett közre, amelyben felkérte a német írókat, hogy állítsanak ki egy csapatot ellenünk. A meccsről – amelyet „a puszta fiai”, a „fiúk a Balatonról” 6:4-re hoztak – több napilap is tudósított, s szívesen közölték azt a fényképet, amelyen Darvasi és Schulze Bernáth Árpád előterében küzd a labdáért.

A magyar kulturális életről szóló cikkek nem igénytelenek, de nem is részletesek, itt is leginkább a politika és a szerzők életrajzai kaptak kiemelt figyelmet. A képzőművészeti kiállítások közül – olvashatjuk Kocsis Lilla tanulmányában – leginkább az Esterházy-kiállítás, a Rippl-Rónai-tárlat és a nagyszentmiklósi aranykincseket bemutató kiállítás keltett feltűnést. A zenei élet területéről a már korábban híres, elismert művészek és zeneszerzők (Solti György, Bartók Béla, Eötvös Péter, Ligeti György stb.) iránt volt nagyobb érdeklődés. Színházi események közül szinte csak a budapesti Kortárs Drámafesztiválnak volt német sajtóvisszhangja, a táncművészetek még kisebb teret kaptak a lapokban, a filmekkel kapcsolatban pedig egyenesen hallgatásba burkolózott a média. A magyar fotóművészet ez utóbbinál valamivel kedvezőbb elbírálást kapott, szívesen számoltak be André Kertész kalandos életrajzáról, de írtak kiállításokról és albumokról is, így például Szilágyi Lenke vagy Stekovics János neve is több cikkben szerepel.

A „szerzői ábécé”-ben, amely a Frankfurti Könyvvásárra megjelent magyar könyvek és szerzőik fogadtatását dolgozza fel, 31 szerzőről olvashatunk Bartis Attilától Tar Sándorig. A (Németországban) ismertebb nevek (Dalos György, Esterházy Péter, Kertész Imre, Konrád György, Márai Sándor, Nádas Péter) a szócikkek hossza és a bibliográfiák alapján, úgy tűnik, itt is nagyobb hangot kaptak a kevésbé ismerteknél. Esterházyt angyalnak, göndör hajú angyalnak becézik, költő-hercegnek, derűs képeiket azonban árnyalják, így az olvasó arról is hírt kap, hogy Kertész Imre milyen politikai okok miatt nem vett részt a vásár nyitóünnepségén, Tandori Dezső pedig egyáltalán. („Meg kellett volna kérni, aztán még egyszer, na még egyszer, aztán letérdelni, lemenni hídba, és úgy maradni.” /Kukorelly/).

A kötetben olvashatunk még néhány fordítónak a magyar nyelvvel kapcsolatos élményeiről, arról, hogy a megjelent irodalmi antológiákról csak említés esett, s hogy Ausztriában a magyar irodalom ismertségét tekintve nem történt jelentős előremozdulás. Bernáth Árpád – aki a kötet elején részletesen beszámol az előkészületekről, hogy az milyen akadályokba ütközött, miképp kellett egy elhasznált irodában dolgozniuk -  előszavát azzal zárja, hogy egészében véve a magyar szereplés sikeres volt.

Brazíliától Oroszországig. A második kötet (Magyar irodalmi jelenlét idegen kontextusban, 2003) tanulmányai európai nyelvek vonzáskörében térképezték fel a magyar irodalom megjelenését. A kötet szerzői nagyobb részben azok a más országokban élő szakemberek, akik maguk is fordítanak vagy szakmai segítői az eredeti nyelvi közegből jövő fordítóknak, az előszó megjegyzi, hogy a tanulmányírók szintben és tájékozottságban különböznek egymástól.

Talán – kerülve a sztereotípiákat – kezdjük a forró déllel. Olaszországban a XIX. sz. végén az egyik legtöbbet fordított külföldi költőnek Petőfi Sándor számított, majd a két világháború között A Pál utcai fiúk aratott fergeteges sikert (ld. Geszti Péter reklámfilmjét, 2005), azután 1998-ban Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek c. regénye innen indul hódító útjára, s Sárközy Péter szerint újabb siker-sorozat van kibontakozóban, ám, mivel kevés a recenzió, arról az olasz közvélemény mit sem tud. A portugál nyelvű országok közül Portugáliába – közvetlenül magyarból fordítva – inkább csak költészetünk jut el (többnyire Ernesto Rodrigues költő és irodalomtörténész jóvoltából, aki öt évig dolgozott Budapesten az ELTE lektoraként), Brazília e tekintetben – Pál Ferenc cikke szerint – beelőzte az anyaországot: több a lefordított mű, tájékozottabbak, bár, és ez az, amit a tanulmányíró némileg fájlal, az 1952-ben óriási sikert arató A Pál utcai fiúk-nak magyar anyanyelvű a fordítója, Márai Sándor elismerést kivívó műve, az Ítélet Canodusban pedig közvetítő nyelv által került a brazil olvasó kezébe, tehát nincsenek portugál anyanyelvű fordítóink. Spanyolországban a magyar művek kiadása csak egészen kivételes esetekben nyereséges befektetés, s Xantus Judit a vállalkozó kedvűeknek útmutatót is nyújt, mely szerint itt szinte csak kizárólag regényekkel érdemes próbálkozni, és azzal is csak akkor, ha az olvasható valamelyik nyugati nyelven, plusz illeszkedjen a kiadók valamelyik sorozatába.

Hollandiában igen intenzív érdeklődés mutatkozik a magyar irodalom iránt, Franciaországban úgyszintén (amire jótékony hatással volt többek között a franciaországi magyar kultúra éve: MAGYart, 2001), a cseh és a lengyel olvasóközönség felénk irányuló kíváncsisága ellenben jóval szerényebb, mint viszont: „Türelemmel kell viseltetnünk irodalmunk lengyel olvasóival szemben, hiszen fogyatékos tudásuk úgy is felfogható, mint a magyar irodalom iránti intenzív nemtudás (informálatlanság) átmeneti formája” - írja Laurinyecz Imre.

Oroszországban a rendszerváltásig nagyon sok magyar könyv jelent meg, amelyeknek tartalmát – amint azt Goretity József tanulmányából megtudhatjuk – nem minden esetben sikerült a „hivatalos irodalom” elvárásaihoz igazítani. Míg a 70-es évek Szovjetúniójában Mesterházy Lajos A Prométeusz-rejtély c. regénye – rejtélyes okokból – sok százezres, talán milliós példányszámban kelt el, addig a rendszerváltás után a magyar irodalomnak gyakorlatilag egyetlen eladható szerzője maradt: Rejtő Jenő. Az utóbbi időben állítólag megnőtt az érdeklődés, s bár például Esterházy könyvei iránt egyes információk szerint csekély az érdeklődés, mások szerint az egyetemi ifjúság különösen kedveli az írásait.

Szerbiában Faragó Kornélia szerint nem a magyar kultúrával való találkozás miatt olvassák Konrád György műveit, céljuk inkább saját önértelmezésük egy „európai írón” keresztül, Selyem Zsuzsa tanulmányából pedig többek között azt is megtudhatjuk, hogy a román írók miben látják a magyar irodalomra vonatkozó tájékozatlanságuk okát.

Bojkov Nikolaj esszéjéből idézek: „Amikor azt a feladatot vállaltam, hogy a magyar irodalom recepciójáról írjak a bolgár irodalomban, a legfrappánsabb válaszom az lett volna: nincs recepció, mert nincs bolgár irodalom. […] Nincs Madáchunk, nincs Esterházynk, Kulcsár Szabó Ernőnk sincs. Például a recepcióesztétika […] elkerülhetetlensége Bulgáriában nem tapasztalható. […] De ne csüggedjünk. Magyarország nincs veszve. […] Jönnek a bolgárok.”

Vissza. A harmadik kötet visszatér Németországba, újra arra a nyelvterületre fókuszál, amelytől az előszó szerint leginkább remélhetjük nemzeti irodalmunk fennmaradását. Azt próbálja feltérképezni, hogy hogyan lehetne fokozottabban kihasználni azt a tényt, hogy irodalmunk legközelebbi és legerőteljesebb befogadója, sőt továbbítója, a német piac: fontosnak tartja annak nyomon követését, hogy mi az, amit a német fogyasztó megvásárol, mivel lehetne igényeit kiszolgálni, hogy irodalmunk és gazdaságunk bevételhez jusson s így fennmaradjon: lényegében tehát egy piackutatási dokumentum kíván lenni.

A kötet első cikkei különböző nézőpontokból próbálnak magyarázatot találni arra a kérdésre, hogy „Miért olvassák a németek a magyarokat?”. Balassa Péter ezen kérdésre – mely tanulmányának és egyben a kötet címe is – válaszát úgy fogalmazza meg, hogy szerinte ami Kertész Imrét, Krasznahorkait, Esterházy és Nádas Pétert összefűzi, és ami a nyugat számára meghökkentően új, más vagy éppen idegen lehet műveikben, az abban foglalható össze, hogy „régi írók”. Földényi F. László Utazzatok Budapestre… c. tanulmányából megtudhatjuk, hogy német művészek hogyan látták Magyarországot, hogy például Thomas Mann és Musil miért tartotta ellentmondásosnak a magyar fővárost. Fried István Márai Sándor szövegeinek német olvasottsága kapcsán azt a következtetést vonja le, hogy „a siker talán (?), valóban (?) félreértés”. Egy tanulmány szerint Esterházyt esszészerű tűnődései miatt olvassák a németek, amely olvasási módra a magyar kritika még nem érett meg, egy másik írás pedig úgy látja, hogy Nádas Péter szöveges fotóalbumát (Valamennyi fény) a német recepciónak jobban sikerült megemésztenie, mint a magyarnak.

Néhány cikk a német fordításokban és kiadásokban érvényre jutó szempontok, rejtett előfeltevések, piaci stratégiák feltárását tűzte ki célul. Kovács Edit például Paul de Man „fordítás”-fogalmát felhasználva (fordítva) ír Kukorelly néhány (németre lefordított) szövegéről, az átírás kényszeréről és kudarcáról. Kiderül, hogy Kertész Imre Sorstalanságának nyelvi „hibáit” a német változat nem tartalmazza, vagy hogy Tar Sándor szövegeiben az apokaliptikus jelleg az, amely a jó fordítás révén megragadta a német közönséget. Hogy a magyar nyelv metaforikája, ha tükörfordításban kapja a német, számára az szokatlan és érdekes, vagy hogy a jó fordítás egyik titka az, hogy a fordító körülbelül azonos életkorú a fordított mű szerzőjével (a kötetből talán ezt a megállapítást tudom a legkevésbé belátni), egy cikk szerint magának a szövegnek kell olyan tulajdonságokkal bírnia, hogy az referenciális jelentését mellőzve is tudjon hatni az idegen nyelvű olvasóra.

A kötetek közül számomra ez tűnik a legheterogénebbnek, mert a tanulmányok a címben feltett kérdésre különböző műveken keresztül és különböző nézőpontból közelítenek, s így különböző eredményre jutnak, tehát igazából nem kapunk választ, hiszen nem hiszem, hogy a cikkeket elolvasván valaki képes lenne megmondani, hogy miért olvassák a németek a magyarokat, ám talán éppen ez a heterogenitás a válasz, ez a bizonyítéka annak, hogy a sikernek nincs általános definíciója. Ez nem jelenti azt, hogy nem szabad vagy ne kellene kutatni, s 2005-ben meg is született a

Posztumusz reneszánsz. A Frankfurt Program múlt évben megjelent kiadványa lényegében az előző kötet folytatása annyiban, hogy a cél továbbra is annak felderítése maradt, hogy a sikert milyen összetevők határozzák meg, bár ezúttal a figyelem már csak egyetlen szerzőre összpontosul: Márai Sándorra. Ennek ellenére – és nemcsak különböző regények recepciójának feldolgozásakor, hanem akkor is, ha egyazon mű különböző elemzéseit tekintjük – a tanulmányok sikerre vonatkozó konklúziói ez esetben is eltérnek egymástól.

Az 1999-es Frankfurti Könyvvásárra újra kiadták Márai A gyertyák csonkig égnek c. regényét, s azóta Németországban az életművéből eladott példányok száma milliós nagyságrendű. Mi állhat ennek a (kassza)sikernek a hátterében? A 13 tanulmányból + 1 bibliográfiából (Válogatott bibliográfia Márai Sándor német nyelvű recepciójához (1999–2004)) álló könyv első három írása áttekintő jellegű elemzést tartalmaz, a többi dolgozat egy vagy két Márai-regény recepcióját tárgyalja, s a cikkek összességében különböző irodalmi/szerzői értékekben és piaci törvényekben jelölik meg a siker titkát úgy, hogy közben fel-felbukkan a „véletlen” vagy a „szerencse” kifejezés mint ok, amely bizonyos szempontból megkérdőjelezi egyrészt az okok lokalizálhatóságát, másrészt az értékek szerepét.

Ez utóbbit talán Kocsis Lilla tanulmánya teszi leginkább zárójelbe, amely szerint A gyertyák… sikerét nem a reflektáló, hanem a recenziók, a reklám által ponyvává degradált, nosztalgiázó, iróniamentes regény hozta meg leginkább, amelyet a recepció öngerjesztő folyamata tett zajossá.

Fried István (akinek Márai-tanulmányaira a kötet szinte minden további dolgozata utal, s így Márai után leginkább az ő neve fogja össze a művet) írása szerint leginkább a megváltozott európai szituáció, a „keleti” Európa iránt föltámadt érdeklődés segítette a Márai-életmű németországi fölfedezését, s a siker okaként a regényekből kiolvasott Monarchia (mint az Európai Unió előzménye) utáni nosztalgia, és Thomas Mann epikai felfogásával való rokonság emelhető ki egyrészt, másrészt az önálló hang. Fried István mindezek mellett konkrét javaslatokat is tesz arra nézve, hogy miként lehetne támogatni a magyar irodalom „megtörténését”, azaz annak a világirodalomhoz való folyamatos hozzákapcsolását: a külföldi hungarológia mellett a magyar kutatás intenzívebb munkáját, a kultúrpolitika felelősségét hangsúlyozza.

Míg Pintér Lajos a Fried István által említettekhez hasonló tényezőkben látja a siker titkát, addig Fazekas Tiborc leginkább a fordítóban (Christina Viragh), s felhívja a figyelmet arra, hogy ha a német piac étvágyát a kiadók több évtizeddel ezelőtt készült fordítások utánnyomásával kívánják csillapítani, az veszélyeztetheti a sikert. Márai-sikerhullámról beszél, mely 1935 óta készülődik, 2001–2002-ben tetőzött, ám A gyertyák… megjelenése óta a kiadást egyre fokozottabban a piaci törvények irányítják.

Az igazi és a Judit… és az utóhang dilógia kapcsán amíg egy tanulmány szerint a német recenziók részben a „népi” demokrácia, a későbbi kommunizmus kialakulásának jelei iránt érdeklődnek, egy másik elemzés mintha ennek épp ellenkezőjét állítaná: olvasatában a német kritikusok a magyar kutatóktól eltérően nem foglalkoznak a regényben szereplő polgár bukásának politikai vetületeivel, hanem inkább szövegimmanens értelmezéseikre hagyatkoznak.

A Zendülők és a Csutora német recepciója, Gyurácz Annamária elemzése alapján, úgy tűnik, tematikát tekintve a többi műben mellékesként kezelt elemekre helyezte a hangsúlyt: „A Zendülőkben olyan, az új nemzedék körében is aktuális és releváns kérdések, problémák explikálódnak, mint a felnőttekkel szembeni kamaszkori lázadás, (nemi) identitáskeresés, esetleg homoszexualitás, nonkonformizmus, azaz a másság hangsúlyozása”. Továbbá e regények kapcsán a recenzensek kitérnek Márai ironikus ábrázolásmódjára is, amit a kötet többi tanulmánya általában hiányol.

 

A magyar irodalom, a kötetek alapján, külföldi piacokon részben sikeres, jórészt azonban inkább nem érvényesül. Mi állhat a siker hátterében? Spiró György a Kultúrház televíziós műsor 2005 december harmincadikai adásában saját németországi sikerét úgy értékelte, hogy annak 70%-a marketing. Bartis Attila A nyugalom c. műve a német közszolgálati tévé-rádió 2006 januári toplistájának első helyére került, s a kritikák állítólag a rendszerváltás megjelenítésére helyezték a hangsúlyt. A szerző a Kultúrház január tizenharmadikai adásában úgy nyilatkozott, igazából nem tudja, miért ezt emelték ki a német bírálók, s Garaczi László (akinek forgatókönyve alapján Alföldi Róbert fog filmet készíteni a műből) azt mondta, ő sem érti, mi ennek a sikernek az oka. A Frankfurt Munkacsoport egyik kötetének címe: Magyar irodalmi jelenlét idegen kontextusban: hogyan jelenhet meg azonban a magyar irodalom idegenek között? Német kontextusban például „ungarische Literatur”-ként. Ha a magyar irodalom más nyelvekbe, marketingreklámokba fordítódik át, tehát más lesz, hogyan értelmezhető a második kötet utószavának azon állítása, hogy a piaci feltételek megteremtése során („miközben arra készülünk”, „azt vizsgáljuk”) „önismeretünket is növeljük, saját kultúránkat erősítjük”? És ha ráadásképp külföldi piacok igényei szerint próbáljuk formálni képünket, hogy az eladhatóvá váljon, még inkább felvetődik a kérdés, hogy mi az, ami nő és erősödik. Vagy hogyan értelmezhető ugyanennek a kötetnek az előszavában olvasható kijelentés, mely szerint „az irodalomból lehet leginkább megismerni egy nép lényegi tulajdonságait”? E kérdésekkel többek között azt próbálom megfogalmazni, hogy a köteteknek azok az érvelései, amelyek a könyvkereskedelemnek és a siker kutatásának célját bizonyos értékek felmutatásában jelölik ki, ellent mondani látszanak egyes cikkeknek a marketingre és a más nyelvekbe való átültetésre vonatkozó részei mellet önmaguknak is. A piaci forgatagban (fordításban), amely a megélhetést biztosítja, s így szükségszerűnek tűnik, beszélhetünk-e megismerésről? 

Gubicskó Ágnes

In: Bárka, 2006/3.