Ingeborg Bachmann
Ingeborg Bachmann




Gubicskó Ágnes
gubicsko@gmail.com
gagnes.org

[In: Kalligram, 2008]
Ingeborg Bachmann
 
Egy lépés Gomorra felé
 
Az utolsó vendégek távoztak. A fekete pulóveres, vörös szoknyás lány ült már csak ott, nem állt fel a többiekkel. Részeg, gondolta Charlotte, ahogy visszatért a szobába, egyedül akar beszélni velem, valamit nekem elmesélni talán, és én hullafáradt vagyok. Bezárta az ajtót, melyben imént tétován állt még, hogy lehetőséget adjon vendégének a nyitott ajtó észleléséhez, s elvett a komódról egy hamutálat, a széléről apró hamuhámok pergedeztek. A szobában: a félretolt székek, egy összegyűrt szalvéta a földön, a megduzzadt levegő, a pusztítás, sivatag, a támadás utáni űr. Rosszul lett. A kezében még égett egy cigarettavég és megpróbálta belenyomni a halom csikk és hamu közé. Most sűrűbben füstölt. Hunyorogva nézett föl a sarokban lévő fotelra, a leomló hajra, mely vörösen fénylett, a vörös szoknyára, amely kiterített cápaként a lány lábaira hullott és félkörben lábfejeket, szőnyeget és fotelt betakart, súrolta a földet. Élesebben látta, mint a lányt, az összes hangtalan sok vörös tónust a teremben: a fényt, aminek egy vörös lámpaernyőn kellett átszűrődnie, előtte vibráló poroszloppal; egy sor vörös könyvgerincet mögötte egy polcon; a filces vad szoknyát és a finomabb hajat. Egy pillanatra most minden olyan volt, amilyen soha újra nem lehetett – egyetlenegyszer a világ vörös volt.
 
A lány szempillái felnyíltak, előtűnt két nedves, sötét, ittas objektum, és találkozott a nő tekintetével.
 
Charlotte arra gondolt: meg fogom mondani, hogy rosszul érzem magam, és aludnom kell. Csak egy udvarias, illő mondatot kell találnom ehhez, hogy távozásra bírjam. Mennie kell. Miért nem megy el? Hullafáradt vagyok. Miért nem távoznak a vendégek soha? Miért csak ő nem ment a többiekkel?
 
De késő volt, túl sokáig hallgatott; csendben továbbhaladt a konyhába, megtisztította a hamutálat, arcát gyorsan megmosta, lemosta a hosszú estét, a sok mosolyt, a figyelmességet, a megfeszített mindent-szemmel-tartanit. Szeme előtt visszamaradt: a bő ruha halálvöröse, amihez dobolni kellett volna.
 
El fog nekem mesélni egy történetet. Miért éppen nekem? Azért marad, mert beszélni akar velem. Nincs pénze, vagy nem ismeri ki magát Bécsben, onnan lentről jött, szlovén, félig szlovén, a határról, mindenesetre délről, a neve is úgy hangzik, Mara. Valami lesz, egy kérés, egy történet, olyan, amivel meg akar fosztani az alvástól. Természetesen túl sokat lesz egyedül Bécsben, vagy belekeveredett valamilyen történetbe. Franzot megkérdezni erről a lányról. Holnap.
Holnap!
 
Charlotte megrémült, gyorsan memorizálta teendőit: kora reggel Franz elé kimenni, az ébresztőórát beállítani, frissnek lenni, kipihentnek, örömteljes benyomást kelteni. Nem volt több vesztegetni való idő. Gyorsan megtöltött két poharat ásványvízzel, bevitte a szobába, az egyiket odanyújtotta a lánynak, az szótlanul kiitta, majd, miközben a poharat félretolta, nyersen így szólt: Tehát holnap visszajön.
Igen, mondta Charlotte. Túl későn kapcsolva hozzáfűzte: Ki? – Túl késő volt.
Gyakran elutazik. Ilyenkor ön sokat van egyedül.
Néha, nem gyakran. Ezt ön tudja.
Szeretné, ha mennék?
Nem, mondta Charlotte.
Az volt az érzésem, hogy az a férfi, aki olyan sokat beszélt, ő is szívesen maradt volna még…
Nem, mondta Charlotte.
Az volt az érzésem… Mara félrehúzta a száját.
Charlotte dühös volt, de még mindig udvariasan válaszolt: Nem, biztosan nem. – Felállt. Főzök egy kávét. És aztán hívok egy taxit.
Most sikerült neki a mondat, újra lába alatt érezte a talajt, értésére adta a lánynak, hogy a taxit kifizeti, és mindenekelőtt kikérte magának ezt a megjegyzést.
Mara felugrott és megragadta Charlotte karját.
Nem, mondta, nem akarom. Ma már épp eleget futkosott a konyhába. Ihatunk valahol kávét. Jöjjön. Menjünk el, messze innen. Ismerek itt egy bárt. Megyünk, nem igaz? – Charlotte kiszabadította a kezét és ment, válasz nélkül, a kabátokért. Kitolta a lányt az ajtóhoz. Megkönnyebbült. A lépcsőházban, ahol sötét volt, és csak minden fordulóban világított be enyhén az udvari lámpa, közeledett felé Mara keze, újból megragadta a karját. Félt, hogy a lány lezuhan, húzta és támasztotta egyszerre, amíg lent nem voltak és el nem érték a kaput.
 
A Franziskaner tér úgy feküdt ott, mint egy falusi tér, csendben. Csobogás a szökőkútból, csendben. Az ember szívesen szagolt volna erdőket és mezőket közelről, vetett volna pillantást a Hold után, az égre, ami újból sűrűn és éjkéken jelent meg egy zajos nap után. A Weihburg utcában senki nem járt. Gyorsan felmentek a Kärtner utcáig, és Mara hirtelen, mint egy félénk gyermek, újból Charlotte kezéért nyúlt. Fogták egymás kezét és még gyorsabban lépdeltek, mintha üldözné őket valaki. Mara futni kezdett, és végül úgy szaladtak, mint két iskolás leány, mintha nem létezne más járásmód. Mara karkötői csörögtek, az egyik Charlotte csuklójába mélyedt, és fájt, ingerelte.
 
Elbizonytalanodva hirtelen, Charlotte körbenézett a bár levegőtlen és forró előterében. Mara fogta a befelé vezető ajtót. Ismét minden vörös volt. Most a falak is vörösek voltak, pokoli vörösek, a székek és az asztalok, a fények, mint a közlekedési lámpák, a reggeli zöld fény váltására vártak, és most az éjszakát megállítani és az embereket feltartóztatni akarták az éjben, a füstben, a mámorban. De ezeknek a vörös tónusoknak, mert nem véletlen okozta, gyengébb volt a hatásuk, mint az első megannyi vörösnek előzőleg, gyengítették is az arra való emlékezést, Mara haját és bő szoknyáját elnyelte az ásító vörös.
 
Az emberek kedvetlenül ittak és táncoltak; Charlotte-nak mégis az volt az érzése, hogy egy pokoli térbe került, hogy számára eddig ismeretlen tortúrák égessék és okozzanak szenvedést. Bántotta a zene, a hangzavar, hiszen engedély nélkül távozott világából, és félt, hogy felfedezi és meglátja valaki, aki ismeri. Lehúzott fejjel ment Mara mögött az asztalig, amelyhez a pincér irányította őket, egy hosszú asztalhoz, amelynél már ült két sötét öltönyös férfi és, távolabb, egy fiatal pár, akik egy pillanatra sem néztek föl, ujjhegyeikkel kölcsönösen érintették egymást. Közben özönlöttek és nyomakodtak a táncolók, akár egy süllyedő hajó palánkjáról lecsúszva, az asztal felé, döngették a padlót, amelyen az asztal is veszélybe került, mintha a mélybe akartak volna merülni. Minden imbolygott, füstölt, párolgott a vörös fényben. Minden a mélybe akart merülni, lármától övezve mélyebbre, kedvetlenül mélyebbre.
Charlotte kávét és bort rendelt. Amikor újra felpillantott, Mara már fölállt és egy méter távolságra tőle táncolni kezdett. Először úgy tűnt, mintha egyedül lenne, de aztán a férfi is észlelhető volt, aki táncolt vele, egy felhevült vékony srác, tanuló vagy hallgató, lóbálta lábait és csípőjét, szintén egyedül magának táncolt és csak néha-néha kapott Mara keze után vagy vette karjába rövid időre, hogy aztán abban a pillanatban újra ellökje magától és átengedje saját leleményes mozgásának. Mara Charlotte felé fordította arcát, mosolygott, megpördült, kezével magasba dobta a haját. Egyszer egészen közel szökellt Charlotte-hoz és kecsesen meghajolt.
Megengedi?
Charlotte mereven intett a fejével. Elfordult és aprókat kortyolva ivott; nem akarta zavarni a lányt azzal, hogy figyeli. Egy férfi a széke mögé lépett és felkérte táncolni. Rázta a fejét. Hozzátapadt a székéhez, és a nyelve leragadt, már megint kiszáradva, szilárdan a szájában. Fel akart állni, titokban elmenni, mikor Mara nem néz oda. Nem ment – de ez csak később vált számára egészen világossá –, mert egy pillanatra sem volt az az érzése, hogy Mara azért táncol, hogy táncoljon, vagy hogy valakivel táncolni, itt maradni vagy szórakozni akar. Hiszen egyre csak felé nézett, csak azért lejtett táncot, hogy Charlotte ránézzen. Kezét a levegőn és testét a téren át úgy húzta, mintha vízben, úszott, közszemlére tette magát, és Charlotte, meghódítva és képessé válva végre pillantásainak egy félreismerhetetlen irányt adni, minden egyes mozdulatát követte.
 
Vége a zenének. Egy kifulladt, sugárzó Mara, leült és Charlotte kezéért nyúlt. Egymásba kulcsolt kezek. Suttogás. Haragszik? Fejrázás. Éktelen nyomottság. Most felállni és menni tudni, képes lenni ezektől a kicsi kis bojtorjánszerű kezektől elszakadni. Charlotte hirtelen kiszabadította jobb kezét, egy borospohár után nyúlt és ivott. A bor sem tűnt el, bármennyit szeretett volna is belőle inni. Az idő nem tűnt el; ezek a pillantások, ezek a kezek, nem tűntek el. Az asztalnál ülő mindkét férfi Marához fordult, sugdolóztak vele, nevettek felé.
Csinálunk hidat, Kisasszony?
 
Mara felemelte a kezét, játszott a férfiak kezével egy rövid játékot, amelyet Charlotte nem ismert. Nem, nem híd, nem híd!, kiáltott nevetve, hátat fordított a férfiaknak éppoly hirtelen, ahogyan leült velük, és bemerült, hazatérőn, Charlotte kezei alá, amelyek fehéren és hidegen feküdtek egymás mellett az asztalon.
 
Oh, a hölgyek maguk között akarnak lenni, mondta az egyik férfi, s jóindulatúan a barátjára nevetett. Charlotte becsukta a szemét. Érezte Mara kemény ujjainak nyomását, és viszonozta anélkül, hogy tudná, miért, és anélkül, hogy kívánná. Igen, így volt. Ez volt. Lassan újból magához tért, tekintetét meredten maga elé szegezte az asztallapra és nem mozdult. Nem akart soha többé megmozdulni. Mindegy lehetett most számára, hogy mennek vagy maradnak, hogy reggelig kialudná magát vagy sem, hogy továbbmegy a zene, valaki megszólítja, valaki megismeri…
Te, mondj valamit! Te… nem tetszik itt neked? Te soha nem mész táncolni, szórakozni valahova, hogy igyál…? Mondj valamit!
Hallgatás.
Mondj már valamit. Nevess egy picit. Kibírod ott, odafönn nálad? Én nem bírnám ki, egyedül körözni, egyedül aludni, egyedül az éjben, és nappal dolgozni, mindig gyakorolni… Oh, ez szörnyű. Ezt senki nem bírja ki!
Charlotte fáradtan mondta: Menjünk.
Félt, hogy elsírja magát.
 
Mikor az utcán voltak, megint nem találta a mondatot, amelyik egyszer megmentette már. Korábban lehetséges volt: Hivatok önnek egy taxit… De azt a mondatot most le kellett volna fordítania tegező formába. Képtelen volt megképezni ezt a mondatot. Lassan visszamentek. Charlotte a kabátzsebébe dugta a kezét. Legalább a keze ne legyen többé a Maráé.
A Franziskaner tér lépcsőit Mara ezúttal segítség nélkül megtalálta, kérdezés nélkül a sötétben. Előre ment, mintha már sokszor megjárta volna fel-le ezt a lépcsőt. Charlotte beledugta a kulcsot a zárba és benne tartotta. „A mi lakásunk” nem lehetett többé, ha most valóban felnyitja, ha nem löki le Marát a lépcsőn. Le kellene löknöm, gondolta Charlotte és elfordította a kulcsot.
Odabenn Mara, a következő pillanatban, átkulcsolta kezével a nyakát, gyerekként csüngött rajta. Egy kicsi, megindító test csimpaszkodott az övére, amely egyszerre nagyobbnak és erősebbnek tűnt, mint azelőtt. Charlotte egy gyors mozdulattal kiszabadította magát, kinyújtotta a karját és felkapcsolta a villanyt.
Leültek a szobában, ahogyan utoljára ültek ott, és dohányoztak.
 
Őrület, őrült vagy, mondta Charlotte, hogyan lehetséges ez…? Megállt, nem beszélt tovább, annyira nevetségesnek találta magát. Dohányzott és arra gondolt, hogy ennek az éjszakának soha nem lesz vége, és hogy ez az éjszaka csak most kezdődik, és talán vég nélküli.
 
Mara most talán mindörökre itt maradt, mindig, mindig, mindig, és neki mindörökre utána kellene gondolnia, hogy mit tett és mit mondott, ami miatt Mara itt volt és itt maradt.
Ahogy tehetetlenül felnézett a lányra, észrevette, hogy könnyek folynak Mara szeméből.
 
Ne sírj már. Kérlek, ne sírj.
Te nem akarsz engem. Senki nem akar.
Kérlek, ne sírj. Nagyon kedves vagy, nagyon szép, de…
Miért nem akarsz? Miért? – Újabb könnyek.
Nem vagyok rá képes.
Nem akarod. Miért? Csak mondd meg, miért nem szeretsz, aztán megyek! – Mara térdre borult; lassan kidőlt a fotelból, térdre ereszkedett és Charlotte ölébe hajtotta a fejét. Aztán megyek, aztán megszabadulsz tőlem.
 
Charlotte nem mozdult, nézett, dohányozva, lefelé a lányra, minden egyes vonást áttanulmányozott az arcon, minden egyes kitörő pillantást. Nagyon hosszan és nagyon pontosan figyelte meg.
 
Őrültség volt. Ő még soha… Egyszer, iskolás korában, mikor a történelem-tanárnőnek a tanácsterembe kellett vinnie a füzeteket, és senki más nem volt odabenn, a nő felállt, átkarolta és megcsókolta a homlokát. „Kedves leány.” Charlotte riadtan, mert a tanárnő máskülönben szigorú volt, megfordult és kiszaladt az ajtóhoz. Még sokáig üldözte a két gyengéd szó. Attól a naptól fogva a többieknél is szigorúbban kérdezte ki, és a jegyei még rosszabbak lettek. De nem panaszkodott senkinek, tűrte a ki nem érdemelt hideg bánásmódot; megértette, hogy ezt a gyengédséget csak ez a szigor követheti.
 
Charlotte arra gondolt: de hogyan érinthetem meg Marát? Abból az anyagból készült, amelyből én is. És szomorúan Franzra gondolt, aki úton volt hozzá, a vonatnak most már a határon kellett lennie, és senki sem tudta többé feltartóztatni a továbbutazásban, senki sem tudta Franzot óva inteni attól, hogy visszajöjjön oda, ahol a „mi lakásunk” megszűnt létezni. Vagy létezett? Minden ott állt még, a helyén, a kulcs lezárta, és ha Mara valami csoda folytán eltűnik vagy hirtelen mégis elmegy, akkor holnap mindez már csak kísértetjárásként jelenne meg, mintha meg sem történt volna soha.
 
Kérlek, légy észnél. Még aludnom is kell s holnap nagyon korán kelni.
Nem vagyok észnél. Oh, Kedves, kedves Szépség, te viszont csak hazudgálsz nekem egy csöppet, nem igaz?
Miért? Hogyan? – Charlotte, álmosan, füstösen, üresen, már semmit se tudott felfogni. Gondolatai még mint őrszemek járkáltak a fejében fel és alá, hallották az ellenséges szavakat, résen voltak, de nem tudtak riadót fújni, felkészülni a védekezésre.
Hazudsz! Ó, de még hogy hazudsz!
Nem tudom, miről beszélsz. Miért kellene hazudnom, és egyáltalán mit tartasz te hazugságnak?
Hazudsz. Hívtál, hagytad, hogy jöjjek hozzád, magaddal vittél még egyszer az éjjel, és most undorodsz tőlem, most nem akarod elismerni, hogy te hívtál magadhoz!
Én téged…
Nem hívtál meg? Mit jelentett ez?
Charlotte sírt. Könnyeit, annyira hirtelen jöttek, nem tudta visszatartani tovább. Sok embert meghívok.
Hazudsz.
 
Mara könnyes arca, még nedves, miközben már nevet, Charlotte arcához préselődött, gyengéden, melegen, és könnyeik összemosódtak. A csókok, amiket a kis száj adott, a hajfürtök, amelyek Charlotte fölött táncoltak, a kis fej, mely a fejéhez nyomódott – minden sokkal kisebb, törékenyebb, semmisebb volt, mint bármelyik fej, bármely haj, bármely csókok valaha, melyek Charlotte-ra hullottak. Valami útmutatót keresett érzelmei között, valami ösztönt a kezében, egy kinyilatkoztatást a fejben. Nem talált útmutatót.
 
Charlotte gyermekként néha túláradón megcsókolta macskáját, a pici orra, a nedves, hűvös, finom valamire, ami körül minden puha és idegen volt – egy idegen vidék csókok számára. Hasonlóan nedvesek, finomak, szokatlanok voltak a lány ajkai. A macska járt a fejében, és összepréselte a fogait. És közben próbálta mégis érzékelni a szokatlan ajkak érintését.
 
Ilyenek voltak hát saját ajkai, hasonlóan értek a férfihoz, keskenyek, már-már ellenállás nélkül, izom nélkül – egy pici orr, nem kell komolyan venni.
Csókolj meg csak egyszer, esedezett Mara. Csak egyetlenegyszer.
Charlotte a karórájára nézett; ingert érzett, hogy az órára nézzen, és kívánta, hogy Mara észrevegye ezt.
Hány óra van? – A lány hangjában megjelent egy új tónus, amilyen dühöset és dacosat Charlotte még soha nem hallott.
Négy óra, mondta szárazan.
Maradok. Hallod? Maradok. – Újra az a hangnem, fenyegetőn, aljasan. De nem így mondta-e egyszer ő maga is valakinek: Maradok. Erősen remélte, hogy soha nem mondta ilyen hangnemben.
Ha még nem fogtad volna fel: nincs értelme, hogy itt maradj. És hat órakor jön a bejárónőnk. – Most muszáj volt neki is dühösnek lennie, hogy megbosszulja Mara hangnemét, „bejárónőnk”-et mondott, többes számban, és ráadásul hazudott, hiszen a nőt csak kilencre kérte.
Mara szeme égett. Ne mondd ezt, ó te, ne mondd ezt! Aljas vagy, annyira aljas. Mit csinálsz velem, ha tudnád… Azt hiszed, hagyni fogom, hogy kimenj a pályaudvarra és vele gyere vissza! Jól ölel? Jól? Hogy?
Charlotte hallgatott; annyira felindult volt, hogy egy szó sem jött ki belőle.
Szereted? Nem? Azt mondják… ah, az emberek mindenfélét mondanak… Megvetően legyintett. Ah, mennyire utálom ezt az egészet. Mennyire utálom Bécset! Utálom ezt a tanulmányt, ezeket a szódarálókat, ezeket a férfiakat, ezeket az asszonyságokat, az akadémiát, mindent. Csak te, mióta megláttalak… Te más vagy. Más vagy. Vagy hazudsz!
Ki mond valamit? És mit?
Én nem jöttem volna, soha nem jöttem volna… Esküszöm neked.
 
De ez mégis… Charlotte nem tudott tovább beszélni, inogva felállt. Mara is felállt. Egymással szemben álltak. Mara letolta egészen lassan, miközben az izgatottság már enyhülni kezdett benne, a poharat az asztalról, azután a másikat, megragadott egy üres vázát és, mert a poharak hangtalanul gurultak a szőnyegen, hozzávágta a falhoz, aztán egy dobozt, amelyből kagylók és kövek repültek ki robajjal és a szekrényekre gördültek.
 
Charlotte erőt gyűjtött egy nagy dühkitörésre, egy sikolyra, haragra, hogy megsértse a másikat. Elhagyta az erő. Csak nézte a lányt, ahogy egyik darabot rombolta a másik után. A rombolás hosszúnak tűnt, mint egy tűzvész, mint egy árvíz. Mara hirtelen lehajolt, a gyümölcsöstálból két cserépdarabot felemelt, egymás mellé tartotta őket és azt mondta: Így egy szép tányér. Bocsáss meg. Biztosan kedves volt neked. Kérlek, bocsáss meg.
 
Charlotte számolt, sajnálat nélkül, minden indulat nélkül, számolta a tárgyakat, amelyek darabokra hulltak vagy megsérültek. Egyáltalán nem volt sok, de legszívesebben az összes szobában levő dolgot beleszámolta volna, s így a rombolás mértékét pontosabban ki lehetett volna fejezni, mert az sokkal nagyobb volt; ennyi erővel romba dőlhetett volna minden. Hiszen hagyta, kezét sem mozdította, minden egyes törést, minden egyes szilánkot mozdulatlanul nézett.
 
Lehajolt és fölszedte a kagylókat és köveket, összetolta a cserépdarabokat, végig hajolva, hogy ne kelljen fölnéznie és rápillantani Marára; aztán újból elejtett néhány darabot, mintha nem lenne értelme itt még egyszer feltakarítani. Guggolt, a hosszan tartó csendben, a padlón. Érzelmei, gondolatai kisiklottak a megszokott vágányról, sínek nélkül rohantak. Szabad folyást adott érzelmeinek és gondolatainak.
 
Szabad volt. Semmi sem tűnt többé lehetetlennek. Miért ne élhetne egy hasonló alkatú lénnyel?
De Mara most letérdelt mellé, beszélt, próbálta meggyőzni szüntelen. Szerelmem, nem hiheted, nagyon sajnálom, egyáltalán nem tudom, mi ütött belém, te, légy hozzám jó, megőrültem, megőrülök érted, szeretném, hiszem, én tudnék…
 
Charlotte arra gondolt: homályos számomra, bármiről beszél. Ilyen órákban a férfiak beszéde olyan volt, hogy ahhoz az ember tudta tartani magát. Marára nem tudok figyelni, a vézna szavaira, ezekre a haszontalan kicsi szavakra.
 
Hallgass ide, Mara, ha tudni akarod az igazságot. Meg kell próbálnunk beszélni, ténylegesen beszélni egymással. Próbáld meg. (Az igazságot bizonyára egyáltalán nem akarja megtudni, és aztán az is kérdés, hogyan is kellene hívni a mi igazságunkat. Erre még nincsenek szavak.) Nem bírom felfogni, amit mondasz. Annyira homályosan beszélsz. Nem tudom elképzelni, hogyan gondolkodsz. A te fejedben valami másképp forog.
Szegény fejem! Részvéttel kell iránta lenned, simogatnod kell, megmondani neki, mit gondoljon.
 
Charlotte engedelmesen simogatni kezdte Mara fejét. Aztán megállt. Már hallotta ezt egyszer, nem a szavakat, de a hanglejtést. Ő maga beszélt így gyakran, különösen a kezdeti időkben Franzcal, Milan előtt is belecsúszott ebbe a hangnembe, hangját összehúzta rüssé; ezt az érthetetlen zingzangot kellett a férfinak hallgatnia, csacsogott, rábeszélte fintori szájjal, gyenge az erőset, elhagyatott, értelmetlen, őt, az értelmeset. Ugyanazokat a gyengeségeket játszotta ki, amiket most Mara vele szemben kijátszott, s hirtelen karjaiban tartotta a férfit, gyengédségre kényszerítette, ha az valami másra akart gondolni, úgy, ahogyan Mara most őt kényszerítette, simogatnia kellett, jónak lenni, okosnak lenni.
 
De ezúttal átlátott a szitán. Mit sem ért. Vagy mégis? Talán nem segített semmit, hogy felismerte a lány szándékát és átlátott rajta, mert magára emlékezett hirtelen, magát látta meg. Csak jóval idősebbként tűnt föl egyszerre, mert ez a teremtmény előtte a gyermeket játszotta, magát kicsivé, őt naggyá tette céljai érdekében. Bátortalanul belesimított Mara hajába megint, valamit ígért volna szíve szerint. Valami édeset, virágokat, egy éjszakát vagy egy láncot. Csakis azért, hogy végre nyugton hagyja. Hogy ő, Charlotte végre felállhasson és képes legyen másra gondolni; hogy ez a nyomasztó kis állat elűzessék. Franzra gondolt és arra, hogy a férfi is terhesnek találta-e néha őt, és vajon elűzte volna-e legszívesebben, ezt a kis állatot, hogy nyugalma legyen.
 
Charlotte felállt, mert észrevette, hogy a függönyök nincsenek behúzva. És közben kedve lett volna így hagyni, megvilágítva a szobát, bárki beláthasson. Már nem volt mitől félnie. Fontossá kellett váljon végre, amit gondolt és ahogyan vélekedett, s jelentéktelenné, hogy milyen gondolkodásra szoktatták, s milyen életet engedélyeztek neki.
 
Ha Marával kezdene élni… Akkor szívesebben dolgozna például. Bár mindig is szívesen dolgozott, de hiányzott munkájából a káromkodás, a kényszer, a feltétlen szükségszerűség. Aztán szüksége volt valakire maga mellé, maga köré, maga alá, akiért nem csupán dolgozott, hanem bevezette a világba, akinek megadta a hangot, meghatározta a dolgok értékét, kijelölt egy helyet.
 
Körülnézett a szobában. A bútorokat Franz választotta, kivéve a hálószobai lámpát és néhány vázát, apróságokat. Ő egy darabot sem tett ehhez a lakáshoz. Elképzelhetetlen volt, hogy egyszer valaminek is köze lesz hozzá egy lakásban, amíg férfival él. Miután elkerült otthonról, egy évig egy egyetemi hallgatóval élt egy szobában, porlepte selyemlámpák, plüssfotelok, a falak plakátokkal és a modern festészet olcsó reprodukcióival teleragasztva. Soha nem volt mersze bármin is változtni, az a férfi környezete volt. Most a világos rendben élt, Franzéban, és ha elhagyná Franzot, egy másik rendbe lépne át, régi ívelt bútorokba, vagy parasztbútorokba, vagy egy fegyvergyűjteménybe, mindenesetre egy olyan rendbe, ami nem az övé – ez sohasem változna meg. Pontosan már ő sem tudta, mit is akart, mert itt már nem volt mit akarni. Franz természetesen minden bevásárlásnál megkérdezte: Ez tetszik? Mit gondolsz? Vagy legyen inkább kék? És ő azt mondta, amit gondolt, mégpedig: kék. Vagy: az asztal legyen alacsonyabb. De csak akkor tudta kifejezni kívánságát, ha a férfi kérdezett. Marát nézte és mosolygott. Lábujjhegyével megtolta az asztalt. Ez meggyalázás volt. A „mi asztalunkat” gyalázta meg.
 
Marának képes lenne alávetni magát, ő tudná, hogyan irányítsa és hogyan utasítsa el. Lenne valakije, aki aggódik a koncertje előtt, aki egy meleg kiskabáttal várja, amikor kijön a teremből és izzadt, valaki, akinek csupán az fontos, hogy részt vegyen az életében, és akinek ő minden dolgok mértékét jelenti, valaki, akinek fontosabb, hogy fehérneműit rendben tartsa, megvesse neki az ágyat, mint hogy más becsvágyait kielégítse – mindenekelőtt valaki, akinek fontosabb, hogy az ő gondolataival gondoljon, mint hogy saját gondolatokkal rendelkezzen.
És hirtelen tudni vélte, mi az, amit mindig is hiányolt és titokban keresett: a hosszú hajú, gyenge teremtést, akire támaszkodni lehetett, aki mindig odatartja a vállát, ha az ember vigasztalannak vagy kimerültnek vagy önhatalmúnak érzi magát, akit lehet hívni és elküldeni, és akiről, a becsület kedvéért, gondoskodni kell, akiért aggódhat, és akire dühös lehet. Sohasem tudott dühös lenni Franzra, sohasem tudott úgy ráüvölteni, ahogy a férfi ráüvöltött néha. Soha nem döntött. A férfi döntött (vagy ketten döntöttek, ahogy a férfi mondta volna – de valójában a férfi volt, aki anélkül, hogy tudatában lett volna, mindig döntött, és a nő nem akarta volna másképp). Bár szerette a nő önállóságát és a munkáját, örült a sikereinek, vigasztalta, ha nem találta az egyensúlyt a munkája és a házi teendők között, sok mindent elengedett neki, amennyit az ember csak elengedhet egy közösségben, ő tudta, hogy a férfi nem olyan teremtés, aki megadja neki a jogot egy saját boldogtalanság, egy másik magány berendezésére. Osztozott a férfi boldogtalanságában vagy színlelte a részvétet; néha elválaszthatatlan volt benne: a színlelés, a szerelem, a barátság. De nem az volt a fontos, hogy mennyire volt őszinte és milyen szenvedéllyel vonzódott a homályhoz – ami fontos volt, hogy csupán ő tudott erről a problémáról, hogy gyakran gyötrődött rajta, de megoldást nem talált.
A gőg, hogy ragaszkodjon saját boldogtalanságához, saját magányához, mindig is megvolt benne, de csak most merészkedett elő, virágba borult, burjánzott, sövénnyel lepte be. Nem szabadulhatott, és nem volt rá szükség, hogy bárki is úgy érezze, képes őt megváltani, ismerni az ezredévet, amelyen a vörös virágú vesszők, miután egymásba karmoltak, összecsaptak, és megnyílhatott az út. Jöjj, álom, jöjjetek évek ezrei, hogy felébresszen egy másik kéz. Gyere, hogy felébredhessek, amikor nem lesznek többé – férfi és nő. Ha vége lesz egyszer már!
 
Franz meghalt számára, gyászolta; a férfi most virrasztott vagy aludt a vonaton, mely hazafelé hozta, és nem tudta, hogy halott, hogy minden hiába volt, a hódítás, amit a nő maga jobban akart, mert a férfi egyáltalán nem tudhatta, mit kellett benne meghódítani. Egyébként is túl sok energiát pazarolt rá, rengeteg tapintatot igényel szüntelenül. Miközben mindig helyesnek tűnt, hogy a férfival akar élni, folyton szomorúsággal töltötte el, hogy annak annyit kellett nyűglődnie vele, minden eredmény nélkül; olyan nőt kívánt neki, aki körbegondozná és csodálná, de ő nem lenne ettől kevesebb; semmi sem tudta lealacsonyítani – a nő kínzásai, ahogy történt egyszer, sem tudták lealacsonyítani, de hasznuk sem volt, semmi nyereség, hiszen alkotmányellenesek voltak, szentségtörőek. A férfi békésen belement, tudta, hogy könnyebb is lehetne, de örömöt okozott számára az együttélés: a nő éppolyan szokásává vált, mint ahogyan egy másik nő is azzá vált volna, és bölcsebben, mint Charlotte, a házasságot sokáig olyan állapotként kezelte, ami erősebb azoknál az individuumoknál, akik kötik, és ami ezért kettőjük közösségét is erősebben formálta, mint ahogy házasságukat ők maguk formálhatják vagy egyáltalán megváltoztathatnák. Ahogy házasságot fenntartani szokás – nem lehet önkényesen, találékonyan, semmi újítást, változást nem tűr, mert egy házasságba belemenni már annyit tesz, mint felvenni a formáját.
 
Charlotte mély lélegzetvételre riadt, Mara volt, és látta, hogy a lány elaludt. Most egyedül maradt, virrasztott afölött, ami lehetségessé vált. Ebben a szempillantásban egyáltalán nem tudta, miért volt valaha is férfiakkal, és miért házasodott meg. Túl abszurd volt. Visszafojtottan nevetett és beleharapott a kezébe, hogy ébren tartsa magát. Virrasztania kellett.
 
Ha az ősi szövetség szétszakadt? Félt a következményektől, amelyek a szétszakadással jártak. Felállna, felébresztené Marát, bemenne vele a hálószobába. Levetnék ruháikat; fáradtan, de ez hozzátartozott, így kellett kezdődnie. Újrakezdés lenne. De hogyan meztelenítsük le magunkat legelső alkalommal? Hogyan kell történnie, ha nem hagyatkozhatunk bőrre és illatra, sok kíváncsiságból táplált kíváncsiságra. Miből állítsunk elő kíváncsiságot, ha még semmi sem előzte meg?
 
Már többször is előfordult, hogy félmeztelenül vagy vékony alsóneműben volt nő jelenlétében. Mindig kínosnak találta, legalábbis egy szempillantásra: a fürdőkabinban egy barátnővel; a fehérneműboltban, a divatszalonban, ha egy eladónő segített neki fűzőket és ruhákat felpróbálni. De hogyan bújjon ki ruhájából Mara előtt, hogyan engedje lehullni, hogy ne rontsa el a kezdetet. De talán – és ez egyszerre csodálatosként tűnt föl előtte – egyikük sem lenne zavarban egyáltalán, mert ugyanolyan ruhadarabokat hordtak. Kacagnának, fürkésznék egymást, fiatalok lennének, sugdolóznának. A tornateremben, az iskolákban, mindig így örvénylettek a ruhadarabok, a rózsaszín és kék és fehér könnyű kelmék. Kislánykorukban azzal játszottak, hogy egymás fejére húzták az alsóneműt, nevettek és versenyt táncoltak, elrejtették egymás ruháit – s ha az égbolt akkoriban hasznukra lehetett volna még, úgy biztosan a forrásokhoz, az erdőkbe, a barlangokba helyezte volna őket, s egyiküket visszhanggá választotta volna, hogy megőrizze fiatalságát a Földnek, a sok mondát, amelyek kortalanok voltak.
 
Charlotte Mara fölé hajolt, aki most, hogy aludt, már nem jelentett veszélyt, megcsókolta a szemöldökét, mely szép ívben és ünnepélyesen húzódott fakó arcán, megcsókolta a kezet, amely lelógott a fotelról, s aztán nagyon csendesen, félénken a halvány száj fölé hajolt, amiről az éjszaka folyamán eltűnt a piros rúzs.
 
Ha ez a nem mégiscsak még egy gyümölcs után nyúlhatna, még egyszer haragot szíthatna, egyszer még dönthetne földje javára! Másfajta ébredést, más szégyent átélni! Ez a nem sohasem volt rögzítve. Adódtak lehetőségek. A gyümölcs sohasem ment kárba, ma nem, ma még nem. Minden gyümölcs illata, egyenértékű gyümölcsöké, a levegőben lógott. Lehettek más tudások, amik eggyé váltak. Charlotte szabad volt. Annyira szabad, hogy még egyszer kísértésbe lehetett volna hozni. Egy nagy kísértésre vágyott, és hogy azért felelősséget vállaljon és elkárhozzon, ahogyan egyszer felelősséget vállalt már.
 
Istenem, gondolta, én nem ma élek, mindenben részt veszek, hagyom, hogy belesodródjak mindenbe, ami történik, csak nehogy egy saját lehetőséget is megragadhassak. Az idő cafatokban lóg rajtam. Senki felesége nem vagyok. Még csak nem is vagyok még. Meg akarom határozni, ki vagyok, és a teremtményemet is meg akarom magamnak alkotni, az elnéző, bűnös, árnyékszerű részestársat. Marát nem akarom, mert a száját, a nemét – a sajátomat – akarom. Semmi hozzá hasonlót. Az én teremtményemet akarom, és meg fogom magamnak alkotni. Mindig a saját elképzeléseinkből éltünk, és ez az én elképzelésem.
Ha szeretné Marát, minden megváltozna.
 
Birtokolna egy lényt, akit beavathat a világba. Minden mértéket, minden egyes titkot ő adna meg egyedül. Mindig arról álmodott, hogy átadhassa a világot, és mindig meghunyászkodott, ha átadták neki, visszafojtottan hallgatott, ha valamit el akartak vele hitetni, és arra az időre gondolt, amikor kislány volt és még tudta, hogyan érinthet meg egy szívet, és hogy nincs mitől félni, és előrébb juthat egy vékony csengő kiáltással, amit követni is kellett.
Ha Marát szeretni tudná, már nem lenne ebben a városban, ebben az országban, egy férfinél, otthon egy nyelvben, hanem magánál – és a lánynak rendezné be a házat. Egy új ház. Döntenie kellene a házról, az árapályról, a nyelvről. Nem lenne többé a kiválasztott, és soha többé ebben a nyelvben nem lehetne őt választani.
 
Ráadásul minden öröm ellenére, amit a férfiakhoz fűződő szerelme nyújtott, valami nyitva maradt. És bár most, abban az órában, amikor virrasztott, még hitte, hogy szereti a férfiakat: volt egy érintetlen zóna. Gyakran elcsodálkozott Charlotte, hogy az emberek, akiknek csillagnál, cserjénél s köveknél jobban kellett tudniuk, milyen gyengédségeket engedhetnek meg egymással szemben, mennyire rossz mintákat követnek. Hajdan a hattyúnak s aranyesőnek sejtelme lehetett a nagyobb játéktérről, s a világ nem felejthette el teljesen, hogy a játéktér nagyobb volt, hogy a gyengédségek kicsi rendszere, amit kialakítottak és áthagyományoztak, csak egy része volt a lehetőségeknek. Gyermekként Charlotte mindent szeretni akart és azt akarta, hogy minden szeresse őt, a szikla előtti vízörvény, forró homok, képlékeny fa, a héja rikoltása – egy csillag a bőre alá bújt, és egy fa, amelyet átkarolt, elszédítette. Most régóta kapta a szerelmi leckéket, de milyen áron! A legtöbb embernél amúgy is csupán egy szomorú megadásnak tűnt, hogy együtt maradtak; valószínűleg szükségesnek érezték, mert nem adódott semmi más, azután pedig meg kellett próbálniuk hinni abban, hogy helyes volt, szép volt, hogy ez volt az, amit akartak. És eszébe jutott, hogy az összes általa ismert férfi közül, csak egy volt talán valóban a nőkre utalva. Milanra gondolt, akinek ő nem volt elég, akinek semmi sem volt elég, és aki ezért azt is tudta, hogy neki sem elég semmi, aki elátkozta magát és őt, mert a már félreformált testük gátat vetett a már elfelejtett vagy még ismeretlen gyengédségek feltörésének. Közel volt, sőt, néhány pillanatra meg is lehetett ragadni: eksztázis, mámor, mélység, kiszolgáltatottság, élvezet. Aztán újra kiegyezett egy férfival, lesz jóság, szerelem, jóakarat, gondoskodás, támasz, biztonság, védelem, hűség, mindenféle figyelmesség, ami aztán nemcsak terv maradt, hanem meg is lehetett valósítani.
 
Így vált lehetségessé számára, hogy megházasodjon, magával hozta az előfeltevéseket, belemenni a házasság állapotába és berendezkedni ott, az alkalmankénti lázadozások ellenére, annak ellenére, hogy kedvet érzett felforgatni az alapszabályt. De mindig, ha az alapszabály felforgatásával próbálkozott, rögtön rádöbbent, hogy semmit sem tudna annak helyébe rakni, hogy nem volt ötlete, és Franznak lett igaza a mosolyával, a szánalmával, amit aztán a nő iránt érzett. Szívesen élt a férfi elnéző tekintetében. De abban már nem volt biztos, hogy a férfi is szívesen élt volna-e az övében, és mi történt volna, ha egyszer észreveszi, hogy a nő is elnéző vele szemben. Ha mondjuk tudta volna, hogy a nő titokban nem hitt abban, hogy a dolgoknak úgy kell lenniük, ahogy közöttük volt, és hogy mindenekelőtt azt volt képtelen elhinni, hogy a férfi érti az ő testét. A jó házasságuk – az, amit a nő így nevezett – egyenest azon alapult, hogy a férfi semmit sem értett az ő testéből. Ugyan rálépett erre az idegen területre, bebarangolta, de aztán hamar berendezkedett ott, ahol számára a legkényelmesebb volt.
 
A lány egy mozdulatából, aki félálomban kezét felé nyújtotta, térdét ujjaival átkulcsolta, térdhajlatát simogatta, vizsgálta és tapogatta, megérezte, hogy ez a teremtmény tud valamit róla, amit senki más, ő maga sem, mert utalásokra kellett hagyatkoznia. Charlotte remegve és rémülten visszahajolt és megdermedt. Védte magát az újabb utalástól.
Hagyjál, mondta barátságtalanul. Hagyd ezt. Rögtön.
Mara hirtelen felnyitotta a szemét. – Miért?
Igen, miért is valójában? Miért nem hagyja már abba ezt a gondolkodást, a virrasztást és a halott temetését? Miért is, ha már ilyen messzire ment, nem áll végre fel, emeli fel Marát és megy vele az ágyba?
 
Mara esküdöző tekintettel suttogott: Csak a szobádba akarlak vinni, az ágyadba akarlak vinni, látni, ahogy elalszol. Aztán megyek. Semmit se akarok. Csak látni, ahogy elalszol…
Maradj, kérlek, csendben. Ne beszélj. Maradj csendben.
Félsz tőlem, magadtól, tőle! – Megint a hanglejtés, ami mindent elsüllyesztett, ami elsüllyesztette Charlotte-ot..
És Mara diadalittasan hozzátette: Hogy hazudsz! Mennyire gyáva vagy!
Mintha erről lenne szó! Mintha a dolog kimerülhetne egy tilalom megszegésében, egy apró butaságban, egy pótlólagos kíváncsiságban!
 
Nem, csak ha mindent maga mögé hajítana, minden elégne mögötte, tudna belépni önmagához. Eljönne a birodalom, és amikor eljött, ő megszűnne mérhető lenni, idegen mérték után megbecsülhető. Birodalmában új mérték volt érvényben. Többé nem lehetett mondani: ő ilyen és olyan, vonzó, érdektelen, okos, oktalan, hű, hűtlen, tisztességes vagy aggálytalan, megközelíthetetlen vagy kacérkodó. Tudta, milyen lehetőségeket nyújtott a nyelv, és mi milyen kategóriában lett elgondolva, ki volt képes ezt vagy azt mondani és miért. Mindig is undorodott ettől a nyelvtől, minden pecséttől, amit rányomtak és másra kellett nyomnia – a gyilkossági kísérlettől a valóság ellen. De amikor eljött a birodalma, ez a nyelv nem lehetett többé érvényben, ez a nyelv magát irányította. Ekkor ő már kilépett, minden egyes ítéletet kinevethetett, s többé nem számított, minek tartják mások. A férfiak nyelve, ameddig nőkre alkalmazták, már meglehetősen rossz volt és kétségbe vonható; a nők nyelve azonban még rosszabb volt, méltatlanabb – ettől már azóta irtózott, mióta átlátott az anyján, később a lánytestvérein, barátnőkön és a barátok feleségein, és felfedezte, hogy az égvilágon semmit, semmilyen belátást, semmilyen megfigyelést nem fed ez a nyelv, a frivol és ájtatos mondások, az összehordott ítéletek és nézetek vagy a sóhajtozó lamentálás.
 
Charlotte szívesen nézett meg nőket; látványuk gyakran felkavarta belülről vagy megörvendeztette szemét, de ahol csak lehetett, kerülte a velük való beszélgetést. Úgy érezte, el van választva tőlük, a nyelvüktől, a keresztjüktől, a szívüktől.
 
De Marát megtanítaná beszélni, lassan, pontosan, és nem engedné, hogy a szokásos nyelv kicsit is megzavarja. Nevelné, hozzászoktatná valamihez, amit ő, régen már, mert nem talált jobb szót, lojalitásnak nevezett – egy idegen szó minden értelemben. Ragaszkodott az idegen szóhoz, mert a legidegenebbhez még nem tudott. Szeretet. Mivel még senki sem értett a lefordításához.
 
Charlotte lenézett Marára; csodált benne egy hallatlan dolgot, az egész reménységet, amit ebben a teremtményben fölkeltett. Csak ezt a hallatlan dolgot most tudnia kellett belevinnie minden egyes apró cselekedetébe, az új napba, minden napba.
 
Gyere. Hallgass rám, mondta és megrázta Marát a vállánál. Mindent tudnom kell rólad. Tudni akarom, mit akarsz…
Mara magához tért, meglepődött arckifejezéssel. Megértette. Nem nyújtott még elégtételt, hogy megértette ebben a pillanatban! Add, hogy alkalmas legyen rá! Hogy megértse végre!
Semmit, mondta Mara. Semmit nem akarok. Nem fogok csapdába esni.
Mit jelent az, hogy nem akarsz semmit?
Azt jelenti, amit jelent. Valamit csak kell csinálnom. Tehetséges vagyok, mondják, a férjed is ezt mondja. De ez számomra közömbös. Megadták ezt az ösztöndíjat. De belőlem nem lesz semmi. És legfőképp: semmi nem érdekel. – Rövid szünetet tartott, majd megkérdezte: Téged érdekel valami?
Ó igen. Sok minden. Charlotte úgy érezte, nem tud tovább beszélni; megint lehullottak a korlátok. Dadogott, nem volt bátorsága, hogy autoritássá tegye meg magát, hogy ezt a bolondos csacsogást félresöpörje és újra megüsse saját hangját.
Hazudsz!
Ezt azonnal hagyd abba, velem így nem fogsz beszélni, mondta Charlotte erőteljes hangon.
Mara dacosan összefonta a karjait és szemérmetlenül bámult rá: A zene, a foglalkozásod, ez egyáltalán nem érdekelhet. Csak beképzeled. Szeretni – szeretni, ez az. A szeretés a minden. – Komoran és elszántan nézett, már nem szemérmetlenül.
Charlotte zavartan morgott: Ez nekem nem olyan fontos. Másról akartam beszélni.
Más nem fontos.
Azt akarod állítani, hogy jobban tudod nálam, mi a fontos?
 
Mara kicsúszott a székből, a padlón törökülésbe igazította magát és komoran hallgatott. Aztán újra elkezdte, mint akinek csak kevés szó áll rendelkezésére, és a szavakat ezért annál makacsabbul kellett bevetnie, hozzá kell segítenie a hatáshoz: Engem egyszerűen nem érdekel semmi. Csak a szeretésre gondolok. És ezért nem hiszek neked.
Mara talán valóban nem akart semmi mást, s ő legalább nem színlelte, hogy valami is érdekli, elég becsületes volt, hogy bevallja; és talán igaza volt, és azon sokak, akik nem vallották be, hazudtak önmaguknak és áltatták magukat az irodákban, a gyárakban és az egyetemeken szorgalmasan.
 
Marának mintha eszébe jutott volna valami; bátortalanul hozzátette: Hallottalak a rádióban, múlt héten. Ezen a koncerten. Nagyon jó volt, úgy gondolom.
Charlotte hárítón megemelte vállát.
Nagyon jó, mondta Mara és bólintott. Talán valóban tudsz valamit és talán nagyravágyó vagy…
Charlotte tehetetlenül válaszolt: Nem tudom. Így is lehet mondani…
Ne legyél ideges! – Mara felegyenesedett, karjait hirtelen Charlotte nyaka köré fonta. – Csodálatos vagy. Mindent meg akarok tenni és mindent el akarok hinni, amit akarsz. Csak szeress! Szeress engem! De a féltékenységtől mindent gyűlölni fogok, a zenét, a zongorát, az embereket, mindent. És büszke leszek rád egyúttal. De engedd, hogy itt maradjak. – Elgondolkodott, majd leeresztette karjait. – Igen, tégy, amit akarsz. Csak ne küldj el. Mindent megteszek majd érted, reggel felébresztelek, hozom a teát, a postát, megyek a telefonhoz, tudok főzni neked, útjaid lerövidítem, és mindentől távol tartalak. Hogy jobban végezhesd, amit akarsz. Csak szeress. És csak engem szeress.
Charlotte megragadta Mara csuklóját. Most ott tartotta, ahol tartani akarta. Felmérte zsákmányát, s az használható volt, jó volt. Megtalálta a teremtményét.
 
Váltás volt, s most képessé lett, hogy vállára vegye a világot, hogy társait megnevezze, a törvényeket és a kötelességeket megszabja, a régi képeket érvénytelenné tegye és megtervezze az első újat. Hiszen ez a képek világa volt, amely, ha mindazt elsöpörték is, amit a nemekről megbeszéltek és beszéltek, még megmaradt. A képek maradtak, amikor egyenlőség és egyenlőtlenség és természetük és jogviszonyaik meghatározásának minden kísérlete rég üres szavakká lett és újabb üres szavak váltották fel. Azok a képek, amelyek, akkor is, ha a színek elhalványultak, és penészfoltok íródtak bele, tovább fennmaradtak és új képeket hoztak létre. A vadásznő képe, a nagy anyáé és a nagy kurváé, a szamaritánusnőé, a csalimadáré a mélyből és a csillagok alá ültetett…
Én egy képbe sem születtem bele, gondolta Charlotte. Ezért vágyom a leszakadásra. Ezért kívánok egy ellenképet, és azt magam kívánom létrehozni. A nevét egyelőre nem. Még nem. Csak az ugrást megtenni, mindent átugrani, véghez vinni a kilépést, ha megszólal a dob, ha a vörös kendő a földön siklik, és senki sem tudja, mi lesz a vége. Várni a birodalmat. Nem a férfiak birodalmát és nem a nőkét.
Nem ezt, nem azt.
Már semmit sem látott; szemhéjai nehezen és fáradtan csüngtek. Nem Marát látta és nem a szobát, amiben volt, hanem utolsó titkos szobáját, melyet most örökre le kellett zárnia. Ezt a szobát szél járta át, lebegtette a liliomlobogót, itt a falak fehérek voltak, és ki volt tűzve ez a lobogó. Halott volt a férfi Franz, és halott volt a férfi Milan, halott egy Luis, holtak mind a heten, akiknek légzését érezhette magán egykor. Azt lélegezték ki, amit ajkai kerestek, és beszívódott testébe. Halottak voltak, és minden ajándék virág szárazan zörgött az összekulcsolt kezekben; visszaadta őket. Marának nem lenne szabad, soha nem lenne szabad megtudnia, mi egy holtakkal teli szoba, és milyen jelek között gyilkolták meg azokat. Ebben a szobában egyedül bolyongott, kísértetei körül kísértett. Szerette halottait és szívesen jött viszontlátni őket. A tartórendszer inogni látszott, a mennyezet beomlással fenyegetett az üvöltő hajnali szélben, mely a tetőt tépte. Az ajtókulcsot, ezt tudta még, az inge alatt hordta… Álmodott, de nem aludt még. Marának soha nem szabadna kérdeznie erről, vagy ő is a holtak közé kerül. –
Hulla vagyok, mondta Mara. Nem bírom tovább. Hulla, annyira hulla vagyok.
– – –
Ön régóta azt szeretné, ha elmennék, panaszkodott Mara.
Nem, mondta Charlotte rekedten. Maradj. Igyál velem. Megöl a szomjúság. Maradj már.
Nem, már nem, mondta Mara. Már nem tudok többet inni, többé elmenni, állni. Hulla vagyok.
– – –
Küldjön már el végre!
Charlotte felállt; lebénult, nyúzott teste alig hallgatott rá. Nem tudta, hogyan kellene az ajtóig vagy az ágyáig eljutnia. Már ő sem akarta, hogy Mara maradjon. Azt sem, hogy gondolkodási időt hagyjanak.
Az idő nem gondolkodási idő. A reggel már az ablakokban volt, az első, még nem narancs fénnyel. Az első zaj volt hallható, egy elhaladó autó hangja, aztán lépések – kongó, határozott lépések, távolodók.
Amikor mindketten a hálóban voltak, Charlotte tudta, hogy túl késő van mindenhez. Levették ruháikat és egymás mellé feküdtek – két szép alvó nő fehér vállpántokkal és testre simuló fehér alsóruhákkal. Mindketten halottak voltak és valamit megöltek. Egyikük végigsimította a másik vállát, a mellét. Charlotte sírt, megfordult, az ébresztőóráért nyúlt és felhúzta. Mara közömbösen nézett felé. Majd alvásba merültek, egy zuhogó álomba.
A vörös szoknya gyűrötten és jelentéktelenül hevert az ágy előtt.


Fordította Gubicskó Ágnes
 
Forrás: Ein Schritt nach Gomorrha. In: Ingeborg Bachmann. Werke. Zweiter Band: Erzählungen. Hg. Christine Koschel, Inge von Weidenbaum, Clemens Münster. (München, Zürich: Piper, 1984), 187–213.