Ingeborg Bachmann
Ingeborg Bachmann
 





Gubicskó Ágnes

gubicsko@gmail.com
gagnes.org


Ingeborg Bachmann
 
Árkádiában éltem én is,
 
… de egy napon lejárt az időm, és búcsút vettem. Késő ősz volt. A bokrokból romlott bogyók hullottak, és a juhok jöttek a dombokról lefelé, fagyosan és éhesen, mert éjjel a szél kimosta a füvet a hegyi mezőkből és a sziklás partokra vetette. Ezüstös vágányokon – két utolsó napsugáron – vitt a vonat tova. Éjszaka elértem a határt. A vámtisztviselők lefoglalták a csomagomat, és amikor pénzt akartam váltani, tudtomra adták, hogy itt egy másik valuta van érvényben. Hazám és a többi ország között sajnos nem született megállapodás a pénzforgalomról. Tehát az én pénzem is értéktelen volt.
 
De nem hagyott el a bátorság. Már az első városban sok barátságos emberrel megismerkedtem; segítettek, ahol tudtak, és hamarosan találtam is munkát egy gyárban. Később egy útépítő céghez mentem. Tavasz volt, és az első út, melyet láttam, egy csodálatos út volt, amely a legnehezebb járműveket hordozta, egy nagy, pompás út, amelyen a tengerig lehetett utazni. De a tenger messze volt, és sok állomás megelőzte, kisebb városok és nagyon nagyok; egy világváros is volt köztük. E város néhány krónikása azt mesélte, hogy az az ősi Babilon romjain emelkedett, de hitelesített története számomra halványnak és semmisnek tűnt jelene előtt.
 
E város nem engedett el többé, hiszen minden, amit tettem – játszottam csak a tőzsdén, gépeket építettem vagy ültetvények hozamát próbáltam növelni – olyan siker követte, amely minden elvárásomat fölülmúlta. Amikor a nevem először szerepelt újságokban, boldogabb voltam, mint valaha addigi életemben, és úgy döntöttem, maradok. Bármikor utazhattam volna most a tengerhez, de erre már nem került sor, hiszen mindig új ígéreteket kellett valóra váltanom, melyeket megfogadtam, mindig új feladatokat teljesíteni, melyeket átvállaltam, magamat újra és újra igazolni, ha már egyszer igazoltak engem.
 
Este olykor, ha nagyon fáradt voltam, elmentem a forgalmi főútig, mely a tengerhez vezet, mély fáradtságomból és lemondásomból az ismeretlen tenger képét hívta elő és süllyedt, félálomban, a messzeség és a végtelen égbolt felé, amely a tengerrel a Föld ívét bezárja. Amint a kábultság hátrált, visszatértem és mondtam magamnak, hogy nekem ez az út még mindig megmarad és hogy ebben a pillanatban semmit sem nyújthatna nekem, semmit, amit ne birtokolnék még.
 
Az évek jönnek, múlnak, az emberek jönnek, mennek, és az idő és az emberek a legjobbat akarják nekem, és megvan a helyem a Nap alatt.
 
Ám néhány napja hozzám ér, azokban a pillanatokban, amelyekben nincs időm, hogy figyelmet szenteljek neki, egy fuvola hangja, egy széltől szabdalt melódia, egy a nagy távolságban legyengült hívó szó, olyan, mintha az őszi dombokról jönne, amelyek egy makulátlan, korai égbolt kékjével határosak. Vagy a harangok hangja ez, melyekkel a fehér bárányok a cserjéshez hozzáérnek, ha útjukat a völgy felé veszik? Vagy az az ezüstös sugárvágányok tömkelegétől mozog, melyek a patak menti kunyhókhoz vezetnek és onnan egyenesen a naplabdába torkollanak, ami mint egy nagy, süllyedő állomás minden vonatot hazavisz az égbe?
Itt a sikerem után érdeklődnek néha, és én azt tudnám nektek mondani, hogy akkor sikerülne a tengerig eljutnom és a világ minden útjába és vizébe a nevemet beleírnom, ha megmaradna a reményem, hogy a napok végén hazaérkezhetnék és szülőföldem csodálkozó szarvasai, a dombok és a patakok képeznék a birtokot, és becsülnék, amit megszereztem. De itt és ott között a valuta még mindig egy másik, és ha visszautaznék, nem térnék gazdagabban haza, mint amikor eljöttem, csak egy kicsit idősebben és fáradtabban, és talán nem lenne többé szívem, hogy visszafogjam magam.
 
De egy széltől felerősödött melódia ismét elér, szörnyű közelről egy el nem ereszthető hívó hang, és olyan, mintha a szívemből jönne, ami összecsap fölöttem, mintha az őszi dombok a reszkető mellkasomra feküdnének, és mintha a makulátlan felhő belém húzódna, hogy megöljön. Vagy egy harang hangja az, amit hordozok, amikor a vágyam a bokrokat érinti, hogy az előző év piros, érett gyümölcseit learassa? Vagy ezek a hangok az esti csillogásban szikrázó vágányok dübörgéséből erednek, amelyek a patak menti kunyhókhoz visznek engem és onnan egyenesen a szétfolyó naplabdára, ami mint egy óriási, süllyedő állomás minden vándort hazavisz az égbe?
 
Fordította Gubicskó Ágnes
 
Forrás: Ingeborg Bachmann Werke. Zweiter Band: Erzählungen. Hg. von Christine Koschel, Inge von Weidenbaum, Clemens Münster (München: Piper, 1984), 38–40.