Margarete Mitscherlich-Nielsen
Margarete Mitscherlich-Nielsen
(1917
-2012, orvos, író, pszichoanalitikus)





 



Gubicskó Ágnes

gubicsko@gmail.com
gagnes.org















Margarete Mitscherlich-Nielsen
EGY EL NEM MONDOTT BESZÉD
(1985)

Elnök Úr,
Hölgyeim és Uraim!

Megtiszteltetés számomra, hogy ebben az impozáns Országházban beszélhetek önökhöz. Egy nőnek, mint azt önök mindannyian tudják, csak ritkán van része ilyen megtiszteltetésben. De talán jól is van ez így, hiszen a napokban láthattuk ismét drasztikus formában, hogy milyen múlandó és törékeny a „férfibecsület".
[Mitscherlich itt a következőre utal: A CDU/FDP-kormány homoszexuális viszony gyanúja miatt, ami állítólag veszélyeztetné a szövetségi hadsereg és az állam biztonságát, felfüggesztett hivatalából egy négy csillagos tábornokot.]


A szövetségi hadsereg számára, ahogy minden férfi közösség számára, az is magától értetődő, hogy a háborúkat „normálisnak” tekintsék. A háborút elő kell készíteni, fel kell készülni rá, amit aztán védelemnek hívnak. Nincs hadügyminiszter, csak honvédelmi miniszter van. A Miniszter urat is így nevezik, csak ő épp egy tábornok ellen védekezett. De komolyra fordítva a szót, Hölgyeim és Uraim, ez a páncélmentalitás, amelyet a szuperhatalmak és szövetségeseik mindkét oldalon magukra öltenek, halálos. Különösen, miután a hadviselés technikai feltételei az idők folyamán olyan mértékben megváltoztak, hogy a háborús gépezet emberek millióit vagy akár az egész emberiséget képes megsemmisíteni, ha az ember továbbra is háborúval próbál konfliktusokat megoldani. Ha az értelem már olyan primitív konfliktus-megoldási kísérletnél is csődöt mond, mint a felfüggesztett tábornok esetében, milyen kis mértékben tudunk csak a gondolkodási képességre hagyatkozni olyan jóval komplexebb problématerületek kezelése során, mint a külpolitika, a haditechnika és annak beindítása?


Mégis, Hölgyeim és Uraim, ennek az impozáns Országháznak a többsége úgy döntött, hogy normális és szükségszerű katonailag bebiztosítani magunkat, hogy szívesebben fegyverkezünk, mint tesszük le a fegyvert. Kicsalogatják annak a belátását, hogy ezzel a döntéssel a kölcsönös megsemmisítés ellen törekszünk. Pszichológiai értelemben a háborús veszély mindig az emberek jóra és gonoszra való felosztásán alapszik, azaz az ember saját agresszivitásának az „ellenségre” való áthárításával van kapcsolatban. Én, a nemzetem, a szövetségeseim jók vagyunk, a kommunisták, a zsidók gonoszak. Tehát a gonosz „mások” azok, akik fenyegetnek minket, nem pedig egy atomháború lehetősége. Kölcsönös vetítések és bűnáthárítások nélkül nem létezhet páncélmentalitás. Hogy keleten éppen ilyen üldözéses fantáziák és lelki mechanizmusok vannak, Hölgyeim és Uraim, számomra is beláthatatlan, azonban ott is mindenekelőtt a férfiak azok, akik az ilyesfajta gondolkodást „normálisnak” tekintik. Amíg a parancsosztogatási kedv összekötődik a parancsosztó kielégítésére való törekvéssel, az engedelmesség, a rend, az alávetettség élvezésével, ez nem fog megváltozni. Nem lehet egyszerre két „urat” szolgálni, mondják; ami nem feltétlenül azt jelenti, hogy keleten csak a Szovjetuniót – ha még az ott gyakran elkerülhetetlennek is tűnik – nyugaton pedig csak az USA-t lehet szolgálni. De hogy az alávetettség és elbutulás kényszerétől megszabaduljunk, úgy mind itt, mind ott túl kell lépni a mindenkori normalitást követő gondolkodáson és a „becsületről” kialakult kliséken, és meg kell tanulni mérlegelni, újra és újra átgondolni a különböző követeléseket, normákat és értékrendeket; így gyengülni fog az elfojtott agressziók különböző bűnbakokra való kivetítésének és hárításának a kényszere.

Persze tudom, milyen nehéz megtartani a belső önállóságot az általános neveléssel és propagandával szemben. De az utóbbi időben megmutatkozott, hogy a nők egyre tudatosabban lépnek a társadalmi szituációkban, és kezdik megkérdőjelezni az uralkodó paranoid és szadomazochista struktúrákat. Természetesen nem minden nő! Ne aggódjanak, Uraim, ebben az impozáns Országházban ülő kolléganőik között még mindig vannak jó néhányan, akik önökkel azonosulnak, és a közkeletű férfiuralom és elnyomás „normális” mintáihoz igazodnak.

Mégis, hogy megvédje magát a nők egyre nagyobb számú kritikus potenciájával szemben, amit joggal él meg veszélyként a mai társadalmunk stabilitására nézve, használja nyugodtan, Kancellár Úr, és ön, Munkaügyi Miniszter Úr, azt a pszichológiai trükköt, hogy a nőket mint „jobb embereket” idealizálja. Ez önnek ugyanis semmibe sem kerül; nem kerül pénzbe, nem kell a magatartását megváltoztatnia, sem új politikát bevezetnie. Így, ha mindenki úgy akarja, minden marad a régiben.

Amilyen megható az egyetemes anyaság gyógyító erejéről beszélni, ami felszámolja majd ezt a földi mizériát, olyan felháborító a valóság, amivel önök mint keresztény politikusok nyilvánvalóan jól együtt tudnak élni, és ami önöket nem gátolja abban, hogy a kliséiket „hamis szégyenérzet nélkül” kinyilatkoztassák. Ezzel egy időben, amíg mi, nők az ilyen frázisokkal konfrontálódunk, addig önök a CDU tagjaiként ragaszkodnak a NATO kettős határozatához, és hozzájárulnak ahhoz, hogy a szociális juttatásokat korlátozzák, ami elsősorban a nőket érinti. Mindaz, amit önök világmegváltó fantáziájukban a „szent családdal” kapcsolnak össze, az nem csak a naivitás jele, ahogyan azt önök a mimikájukkal, beszédükkel és együttérzésükkel azoknak a nőknek tanácsolják előszeretettel, akik önökkel szemben is hagyományosan anyaságra kötelezettek, hanem – és ezt nem tudják véka alá rejteni – az arcátlan képmutatás kifejeződése is.

Valójában a hatalmasok azok, akik a világot uralják, és ennek része a férfiak nők feletti hatalma is és a szülők hatalma a gyerekeik felett. Következésképp, a mindenkori uralmon lévők határozzák meg, mit definiálunk erőszakként; ha ezeknek éppen az felel meg, akkor a pacifizmus is erőszak.  Ön, Családügyi Miniszter Úr, ott is erőszakról beszél, ahol a fegyverkezési őrület és a 218. § elleni tüntetésről van szó. Mindenki, aki nem zárkózik el egy nő valóságos élete elől, tudja, hogy mit jelent az anya és a gyerek számára egy nem várt gyereket a világra hozni. És nem szeretném említetlenül hagyni, hogy milyen önkényesen bánnak nálunk az erőszak fogalmával. Aki a rakéták felállítása ellen demonstrál, például a közlekedés megbénításával, az erőszaktevő, aki a rakétákat felállítja, és így számtalan ember halálát okozhatja, az nem erőszaktevő. Ön, a CDU frakcióvezetője, a frakciójával egyetértésben nemrég közhírré tette, hogy erőszakmentes ellenállás nem létezik, az ellenállás mindig erőszak. Ezzel ön egyértelműen világossá tette: Akinél a hatalom van, az határoz arról is, kinek, mikor kell anyainak és szelídnek lennie, az alattvalóknak milyen szerepet kell mindenkor tüntetések nélkül felvállalniuk, mikor kell életet megsemmisítő háborúkban részt venniük, mint ahogy minden másban is, amit még „normális” állampolgári kötelezettségként deklarálnak.

Mégis minket mint kritikus nőket furdal a lelkiismeret. Kötelességünknek tartjuk, hogy a jelenkori uralmi viszonyok között zátonyra futott és veszélyes ideológiákat a lehető legtöbb kortársunkban tudatosítsuk, hogy legyőzzük ezeket a perverz gondolkodási normalitásokat. Amikor önök ezt a „normális” igazságról való elképzeléseiknek megfelelően erőszaknak tekintik, jó alkalom lehetne arra, hogy a büntetési és közrendi igényeikre hivatkozva sokakat közülünk, tehát azokat, akik az önök normájától eltérő lelkiismerettel bírnak, bebörtönözzenek. Könnyen megtalálhatnak, csupán a MAD-hoz (a német Katonai Elhárító Szolgálathoz) kell fordulniuk. Bocsássanak meg, Hölgyeim és Uraim, ezt a megjegyzést nem tudtam magamtól megtagadni, még ha ezáltal abba a veszélybe is kerülök, hogy az Elnök Úr rendreutasít.

Önök azonban megpróbálják a morálisan megalapozott civil engedetlenséget kriminalizálni, az állami megfélemlítés minden eszközét bevetni ellenük. Mégis egyre több ember áll ki azért – a büntetéssel való fenyegetés ellenére is –, amit morálisnak, értelmesnek és emberinek tart. A szabálysértő éppen nem „fejszét emel a demokráciára”, ahogyan ön, Családügyi Miniszter Úr, nemrég fogalmazott, ellenkezőleg: a civil engedetlenség a morális minőség és demokráciánk alapjainak próbaköve lehet.

Az ENSZ-jelentés szerint, Hölgyeim és Uraim, évente 50 millió ember hal meg éhezés miatt, ebből 6 millió gyerek. Mindenki tudja, hogy a fejlődő országok népességrobbanása mindeddig megoldatlan nyomort hoz magával. Mintegy 20 év múlva a lakosságszám ezeknek a területeknek egy részén meg fog duplázódni. „Ki fogja ezt az elszabadult szaporodást megfékezni, ezeknek a hívatlan tömegeknek az agresszióját szociálisan elviselhető sínekre terelni, mielőtt bekövetkeznek a legszörnyűbb katasztrófák? Amelyek gyakran egy olyan vallásalapító nevében történnek, aki eddig ismeretlen emberszeretetre szólított fel” – így nyilatkozott 1969-ben Alexander Mitscherlich, amikor megkapta a Német Könyvkereskedelem Békedíját.

A nyomor, amely az emberiség számának robbanásszerű növekedésével van összefüggésben, és amit mindezidáig nem sikerült leküzdeni, úgy tűnik, csak kevesünk álmát zavarja. Minket csak az izgat, hogy itthon túl kevés gyerek születik, hogy 2030-ban az NSZK-ban csak 38 millió német lesz. De miért kell feltétlenül német gyerekeknek lenniük azoknak, akiket megszülnek, amikor a világon túlontúl sok gyerek van, akik sürgős segítségre szorulnak. Ez keresztény? Nem lenne kézenfekvőbb és normálisabb befogadni a török gyerekeket ebbe az országba, ahelyett, hogy feltétlenül távol akarnák tartani őket? Miért támogatják közvetett módon a Berlinben élő törököknél az abortusz szociális indikációját, amennyiben tőlük mint nem európai közösségi polgároktól megvonják a családtámogatási hitelt, miközben néhány kereszténydemokrata a terhesség-megszakítást gyilkosságként kriminalizálja? A terhesség-megszakítás német ellenzőinél, mint sok más országban is, vaskos érdekről van szó: A nemzedékek közötti szerződést a következő generációnak kell garantálnia. De ezt miért német gyerekeknek kell teljesíteniük?

Így az oktatást is mindenekelőtt az elit számára kell elérhetővé tenni. A fehérek mások, mint a feketék, a férfiak mások, mint a nők, a németek mások, mint a törökök, stb.. A mindenkori „más”-ként megpecsételtek másként gondolkodnak vagy egyáltalán nem, nekik másfajta képzésre van szükségük, ha egyáltalán szükségük van bármilyenre is.

… Hölgyeim és Uraim, sokan önök közül most biztosan megbántva érzik magukat, néhányan azt is fogják hinni, a düh beszélt belőlem. Igaz, a kritikus reflexió elleni merev védekezés tekintetében nem idegen tőlem a düh. Milyen gyakran bélyegzik a nyilvánosan kifejezett dühöt az illem elleni vétségként, míg a rombolást úgynevezett normálisként fogadják el, a gyűlöletet tisztességes, az előítéleteket kritizáló gondolkodással szembemenő beállítódásként védik. Nevelésük terméke, az előítéletesség kifejlesztésére gondosan előállított butaság, ami sajnos nagy sikernek örvend és végtelen nagy nyomorúságot vonz maga után, minden bizonnyal minden gondolkodó embert kétségbe ejt.

Hölgyeim és Uraim, abban, azt hiszem, egyetértenek velem, hogy a düh energiáit fel kell használni és belátássá kell átalakítani, hogy a gondolkodás- és magatartásmódokat meg kell változtatni; hogy meg kell akadályozni a vak gyűlöletbe való belemerevedést, ami csupán a rombolásra való törekvést ismeri még.


Fordította: Gubicskó Ágnes
Lektorálta: Dr. Barát Erzsébet

Forrás: Neue Literatur von Frauen. Hg. von Inge Bauer-Kerber, Karin Dietrich-Chénel. Langenscheidt KG. Berlin und München, 1986. S. 54–58.